Szemelvények Az öt géniuszból

Megjelent A magyar Hüperion II. kötetében

A déli, a nyugati, az északi, az alföldi, az erdélyi a magyar ember objektív pszichéjének archetipikus szerkezete. Az objektív pszichének ez az öt alakzatban megrajzolt szövevénye teszi a magyar embert magyarrá. Hangsúlyozni kellett, hogy ez a sokrétűség kétértelmű. Gazdagság, ugyanakkor rendkívüli nehézség. Gazdagság, mert ha az ősi alakzatok viszonylagos egyensúlyban állnak, az ember különösen termékennyé és aktívvá lesz. Magyarországon könnyebb tehetségesnek lenni, mint egyebütt. A nehézség, hogy az öt archetípus a legritkább esetben kapcsolódik egységesen és harmonikusan, igen nagy többségben töredékes és hiányos és egyensúlytalan. Magyarországon könnyebb elveszni, mint egyebütt. Európában a népeknek két vagy három alakzatot kell összekapcsolniuk, egyedül a magyar nép az, amelynek öt archetipikus eleme van.

Ez az öt ősalakzat:

Dél – oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykorösztön (a történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen életélvezet;

Nyugat – civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikum, lojalitás;

Észak – provinciális életrend, természetközelség, önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatiatlanság, szekták, irrealitás;

Kelet – ingadozás a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadságsóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniségfragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség;

Erdély – szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidalása, humor (groteszk), sokrétűség, kettősség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria.

A magyarság ennek az öt archetípusnak egységéből él, és ebből kell élnie, és nincs más lehetősége, csak hogy ebből az ötből éljen. A nehézség, hogy mégsem él belőle. Természetes, hogy a teljesen kiegyensúlyozott szövevény ritka, és csak a nép különösen nagy egyéniségeiben öltött testet. Természetes az is, hogy minden itt élő ember lényén saját régiójának bélyege a legerősebb. A nehézség mégsem az, hogy a többi négyről nem szerez tudomást, és azt, mint önmagával egyenrangút nem ismeri fel, hanem az, hogy a többi archetípussal szemben áll, éspedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne.

A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, hacsak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható, és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nemcsak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. Az emberi élet gazdagsága meg nem ismételhető pillanatokban és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van, annyira, hogy a Védánta embere azért sajnálja itt hagyni az életet, mert látni akarja a helyeket, amelyeken még nem járt.

A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van, és nemcsak látvány, hanem géniusz. Ezért nem határozható meg, csak lerajzolható, mert nem kiszámítható, mert arc. A terek fogalmak, a helyek nevek. Minden világrésznek, tengernek, országnak, hegységnek, tónak, folyónak, szorosnak, síkságnak van neve. Ilyen a francia Provence, az olasz Campagna, az afrikai Szahara, a lüneburgi puszta, Bánát, Sárrét, Szerémség, Mezőség. Nem megye, nem közigazgatási kerület. Határait senki sem ismeri. Senki sem tudja, hol végződik az Alföld és hol kezdődik a Felvidék.
A térkép megkísérli a teret és a helyet egzaktul egy nevezőre hozni, olyan egyezményes jelekkel, ahogy a hangjegy egzaktul leírja a zenét. A térkép mindenesetre a civilizáció három legnagyobb alkotása közül az egyik, mert geometrizálni tudja a helyet és arculattá tudja tenni az ábrát. De a térkép csak tájékoztat, nem avat be. A hely csak adott és konkrét szemléletességében teljesen hely. A térkép minden természeti mozzanatot ábrázolni tud, de a géniuszt nem. A hely nem fényképezhető, mert ami a fényképen marad, nem a hely, csak annak térképe.
A nép létének legelső feltétele az a hely, ahol él, és ezért minden nép életét lakóhelyének vizsgálatával kell kezdeni. Úgy látszik, a homogén karakterű helyek szellemileg sajátságosan improduktívak. A sokrétű és változatos hely a szellemiség kialakulását nem akadályozza, hanem segíti. Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A geniális ember is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés. Mindig a határterületek a fontosak. Csak itt van lehetőség arra, hogy sokszerű ellenállást lehessen legyőzni, és itt fakad megedzett spiritualitás.
A hely sohasem definiálható, ezért a helynek nincs tudománya, ellenben van költészete, művészete és mítosza. A tájképfestés nem más, mint hódolat a hely géniusza előtt. A kínai és a japán kertművészet szuverén helyeket teremt, hegységeket és tavakat, erdőket és réteket, és keleten a helyekben való gyönyörködés éppen olyan magas szenvedély volt, mint a zene hallgatása.
Wordsworth-ből, amikor a Tintern Abbey-t újra megpillantja, kitör:

E szép hely a hosszú távollét alatt
számomra nem olyan volt,
mint a vak szemének a kép:
magányos szobákban, városok zajában,
mindig vigyáztam rá, fáradt órákon,
őriztem édes képét véremben és szívemben;
s a kép átment oda, ahol a legtöbb a lélek,
átnőtt nyugodt növéssel: – olyan érzés,
amelynek gyönyörét nem lehet feledni, –
oda nőtt, ahová nem ér el a könny és a hétköznap,
átnőtt a mélységbe, ahol az ember a legjobb,
s e növekvés olyan volt, mint kicsiny,
névtelen, el nem felejthető rokonság
és szerelem története.
Tudom, nagyobb képet ennél nem ismerek,
nagyobb kincset, üdvözültebb érzést,
amelyben minden titkok súlya él
s melyben az értelmetlen világ nehéz
és zajos terhe elég: – égi és üdvözült
érzés, ahol a szenvedély tisztán lobog –
mint a testi lényben a lélegzet,
s emberi vérünk lüktetése bent,
úgy tart, mintha alva feküdnénk,
de belül élő lelkünk lángol:
az idő megnyugtat szemével,
a kép örömeinél nincs mélyebb öröm:
látom azt, ahogy a dolgok élnek –

A természet és a természetfölötti egy benne, és mind a két oldalra nyílt, az érzelmeknek és annak, ahol a legtöbb a lélek, és ahová nem ér el a könny és a hétköznap, és ahol az ember a legjobb. Az ember a helyet lényének azzal a mélységével érti meg, hol már nincs változás, ami határtalanul messze van és a közvetlen közelben, egyszerre benne van a csillagászati távlat és a meghittség, amikor látja azt, hogy a dolgok élnek, és ahol az értelmetlen világ nehéz és zajos terhe ellobban, és minden titkok súlya él.
A legtöbb embernek helyneve van. Ez a jel és a jegy rajta, megmondja, honnan jött. A géniusz nevét viseli. A név pedig valami, amit nem lehet másképpen mondani. Varázslat, amely olyasmit nyit meg, amit másképpen nem lehet.
A hely az, ameddig a név varázsa elér. Kemenesalja addig Kemenesalja – Csallóköz, Tátra, Kunság, Hortobágy. Nem magyarázható a helyvágy, elmenni, utazni, vagy a honvágy, hazatérni. Néha csak annyi, hogy ott lenni valahol és leülni, nézni, megfürödni, mint a tengerben vagy a boldogságban. Lehet kert, út, liget, part, ház, hajó, vagy csak a domboldalon az almafa és alatta a fűben a kő.
Van végzetes hely, ahol sorsszerű szerencsétlenségek történnek, van, amelyhez kiontott vér tapad, van eredettől fogva Mars-mező, van boszorkányos hely, és van, ahol az ember minden indoklás nélkül megnyugszik.
Ma azt mondják, hogy az ember megszületik és környezetének törvényéhez hasonul. Belenő a helybe. Swedenborg azt írja, hogy egy helyre és egy korba csak azonos és hasonló sorsú emberek születnek. Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét, és a helyet a géniuszról ismeri fel. Mindnyájunk élete, akik egy időbe és egy helyre születtünk, születésünk előttről összetartozik. Sorsunkat nem mi választottuk, mi magunk vagyunk az. Ezért látjuk egyformának a felhőket, a virágot, az utcát és a kötelességet. A külső világ nem egyéb, mint a még meg nem valósított belső.

Az öt géniusz ereje – a derűs életeszmény (Dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (Nyugat), a természetközelség és érzékenység (Észak), a szabadságvágy (Kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély) – ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik. Magyarnak lenni annyit jelent, mit az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.

A személyiség kérdése tulajdonképpen az egymáshoz nem tartozó elemek egysége és az egymáshoz tartozó elemek különbözősége.

Amiről itt ebben a pillanatban szó van, hogy magyar földön az egymáshoz tartozó öt elem, amely az egységet itt egyedül megteremti és megteremtheti, az évszázadok folyamán miért nem vált egységgé. A géniuszok, amelyek egymáshoz tartoztak és tartoznak, egymástól független életet élnek, egymást nem ismerve fel, egymással szemben ellenségesen, mindig egymástól elválasztva és külön. Magyar földön nem volt egység.

A géniusz és a démon nem kettő. Ugyanarról az ősalakzatról van szó. Ugyanaz az archetípus, ha tevékenységét világosan és pozitív előjellel fejti ki, ha a többi archetípussal természetes kölcsönhatásban és összenőve belső szocialitásban él, jótékony, és az embernek a sors minden helyzetében az összes szükséges erőket és képességeket és gondolatokat készen nyújtja. Ezért géniusz, aki az embert a fényösvényen vezeti. Mert abszurd és ostoba feltevés abból kiindulni, hogy bárki valaha is helytelent és rosszat és kártékonyat tudatos szánt szándékkal akar elkövetni. Minden ember alapállása „a gond, hogy önmagát az örökléten lemérve a lélek miképpen legyen igaz”. És az ember minden hazudozását az ösztönzi, hogy önmaga előtt és más számára ezt az igazságot igazolja és megmentse. Minél jobban bemocskolta magát, annál inkább. De ha ugyanazt az archetípust belső szocialitásából kiemelik és meg nem érdemelt magasságra léptetik, vagy ha elnyomják, vagyis ha autonóm komplexussá teszik, ugyanaz a géniusz egyetlen pillanat alatt démonná változik és negatív előjelűvé lesz, és mérgezett és dühödt dúvaddá változik, amely őrjöngve dúlja fel mindazt, amit csak elérhet, és nem ismer mást, csak gyűlöletet és haragot, irigységet és árulást, kegyetlenséget és bosszút. Ha az archetípus a nappali tudat világosságában él, géniusz, aki az ember egészséges és igaz életét szolgálja, ha homályba kerül, démon, aki a bőszült mániák forrása, és az embertárs életét szétrombolja.

A Kelet-Nyugat ellentét csak egyetlen úton számolható fel. Ez az út, hogy az ember a magyarság ötrétűségének tudatára ébred, az alföldi és a nyugati közé beiktatja a délnyugatit és az északit és az erdélyit, vagyis olyan geniális erőt, amely a feszültséget feloldja. Minden magyar szellemi ember, főképpen költő, az antagonizmust így hidalta át.

A válságtudat következménye pedig a belátás, hogy egyetlen kérdés sem áll önmagában. A gazdaság többé nem választható el a politikától és a pszichológiától és a pedagógiától, az elméleti fizikától és a metafizikától és a vallástól. Minden kérdés emberiségkérdéssé vált. Minden megoldásnak ebből az egészből kell kiindulnia. És a kulcsot ehhez az egészhez megtalálták az emberi alapállásról szóló tudásban. Ez az örök brahmani tudás magva. Arról ismerhető fel, hogy nem szekularizálható. Nem népszerűsíthető és nem oldható fel. Nincs szükség arra, hogy valaki exoterikusokat és ezoterikusokat különböztessen meg. Aki nem érett meg rá, az önmaga zárja ki magát. Nincsen benne semmi izgalom és érdekesség. Nem a fölfedezések területe. Nem aknázható ki sem prédikációra, sem pártprogramra. Aki többet szenvedett, az jobban érti, aki tudatosabb, az mélyebbre lát benne, aki életében tiszta, az közelebb jut el hozzá. Nincsen benne semmi absztrakt és semmi önkény. A kezdetek kezdetének naiv és komplex tudása ez, amelyben azonban a gyermeki egyszerűség véglegesen érett lehiggadás, és amelyben matézis és álom éppen úgy fedi egymást, mint csoda és realitás.

A világválság abban a percben szűnik meg, amikor bárhol a földkerekségen a szellemi kaszt alapját megvetik, más szóval, amikor az értelmetlenül nemzetiségekre feldarabolt népek univerzális államban egyesülnek, vagy ami ugyanaz, a modern szcientifikus ateokrácia helyett az új civilizáció lehetősége megnyílik. Az egyik nincs a másik nélkül, mert nincs civilizáció szellemi kaszt és nincs szellemi kaszt univerzális állam nélkül. Európában, úgy látszik, már kitombolta magát az az elmezavar, amit Grillparzer úgy határozott meg, hogy a nyílegyenes út a nacionalizmuson át a bestializmusba, és már nemcsak a csömör és a fáradtság jelei tapasztalhatók, hanem felébredt a sóvárgás az egyetemes rendre. Európán kívül a színes népek azonban még most részegedtek csak meg attól a bestializmustól, amely a szabadság ragyogásának látszik, valójában azonban lefejezettség, és nem egyéb, mint kiszolgáltatva lenni a legalacsonyabb ösztönöknek. Ezért a csőd még nem teljes, és ami a helyzetet a század közepén jellemzi, az a fölkeltett infernális hatalmakkal szemben való tökéletes tehetetlenség. A valóság felől való tudatlanság olyan általános, hogy világszerte gazdasági és politikai és katonai és technikai, egyszóval absztrakt megoldással kísérleteznek, és a tényleges helyzetről sejtelmük sincs. Közben a múlt szellemi menedékei sorra rombolódnak le, ami nem lenne baj, mert komoly hatása ma semmiféle régebbi szellemiségnek egymagában nem gondolható el, de az alvilági hatalmak olyan mértékben megerősödnek, hogy egyre több ember pusztulásával kell számolni. Minden eltelt nappal valószínűbbnek látszik, hogy az emberiség katasztrófáját éppen azok az erők teljesítik be, amelyeket általában megmentőknek tekintenek. Az ember a történetnek már régen nem éber irányítója, hanem bármilyen nemzetiségű legyen, bármilyen párton álljon és bármit hirdessen felelős helyen, démoni erők tudattalan eszköze.

Ha arról lenne szó, hogy a szellemi kasztnak abban a népben kell megalakulnia, amely a legutóbbi századok alatt a legtöbbet szenvedett, a népnek kétségtelenül valahol itt, Kelet-Európában kellene lennie, semmi esetre se Nyugaton, ahol a téveszmék seregének uralma miatt az ember még saját szenvedéséhez sem jutott, csak kivételes alakjaiban. De ha valaki számba veszi, hogy az ember itt szenvedéseiből milyen következtetéseket vont le, be kell látnia, hogy Kelet-Európában a válságnak egyáltalában nem is ébredtek tudatára. Így támadt az a helyzet, hogy a civilizált népeknél éppen a civilizáció volt az, amely a szellemi kaszt kialakulását megakadályozta, a provinciális Keleten pedig – egynéhány embert kivéve – Nyugatot mindenki vagy fenntartás nélkül elfogadta, vagy ugyanolyan fenntartás nélkül gyűlölte, de azt sem tudta, miért. Ugyanekkor Keleten is, Nyugaton is egyfajta szellemi parazitizmus alakult ki, amelyet szerettek elitnek nevezni. Az elithez való tartozást csaknem kizárólag az esztétikai életélvezetben való magasrendű gyakorlat jelentette, és ez teremtette, mint Leontyev mondta, azt az exkvizit immoralitást, amely a bestiális politikai önkényuralmak másik, mondjuk, privát oldala. Senkinek, akinek a szellemiség birtokában volt, eszébe sem jutott, hogy a politikát nem megtagadni kell, hanem tiltakozni a politika és a morál elválasztása ellen. Az elit mindenütt, ahol kifejlődött, hagyománytalan volt, kaszttalan csőcselék (csandala), csak a társadalomban nem lefelé csapódott ki, hanem fölfelé, és így alakult meg a legutóbbi százötven év alatt az Európára jellegzetes Übermensch-csandala, amely életstílusával nemcsak a pénzembereket és a diplomáciát és a nagykereskedelmet és a nagyipart befolyásolta, hanem az egyházat és a művészetet és a tudományt is. Életstílus, nem hatalmi praxis. Ez az a korrupt elvilágiasodás, amely nemcsak gondolatokban és életrendben nyilatkozik meg, hanem már az öltözködésben és a modorban is, és nem pénzével uralkodik, hanem prepotens hitetlenségével, és példát nyújt arra, hogy az ember a minimális életelőnyökért miképpen követheti el a legnagyobb árulást és becstelenséget. Bertrand Russell azt mondja, hogy az emberiség a világtörténet alatt még soha annyit nem szenvedett, mint a legutóbbi száz év alatt, de ez csak azért történhetett, mert az, akinek kezében a szellemi erő volt, az emberiséget soha még ennyire nem hagyta cserben, hozzá lehet tenni, ilyen elképzelhetetlenül olcsón.

Az univerzális állam azzal kezdődik, hogy az ember a kettős bestialitásnak határt tud majd szabni, az elaljasodott mobot és az Übermensch-csandalát, a lefelé és fölfelé kitaszítottakat a közösségbe vissza tudja majd építeni. A társadalomból való kivándorlás – és ezzel az átokká vált magány – megszűnik. Ez nem történhet meg anélkül, hogy az ember ne ismerje fel az életnél fontosabb értékeket. Vissza kell adni az ember örök életét. Ha pedig ez megtörtént, az ember vissza fog tudni térni az élet valódi szépségéhez, és a szekunder gyönyöröktől elfordul. Abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy a hatalom, a vagyon és a hír a valódi élet szurrogátuma, és a becsvágy első oka a kétségbeesett rettegés, hogy az életet elveszítheti, lehetőség nyílik arra, hogy az ember személyes sorsát teljesítse. Ez ebben a történeti percben emberiségkérdés. A különböző kollektív kategóriák terrorisztikus alkalmazása, mint amilyen a nemzetiség, az osztály, a vallás, a faj volt, tökéletesen megbukott. Az alkalmazás következtében nem a kollektívumok erősödtek meg, hanem minden ember, már csak önvédelemből is, önmagát a közösség felé teljesen lezárta, önmagát atomizálta, és így a közösség, ahány tagból állt, ész nélkül annyifelé rohant szét. A személyiség szabadságának tudatos érvényesítésével az emberben a közösségi ösztön helyreáll, és most már nem parancsra, hanem szabadon abba a társadalomba szövi bele magát, amely lényének megfelel. Az embernek ma vallás, faj, nemzet, osztály különbsége nélkül az egész földön legfontosabb megvalósítandó feladata a személyiség. A személyiség kérdései pedig csak emberiségtávlatban oldhatók meg. Ezért az az univerzális állam, amelyet ma az ember vár, emberiségállam úgy, hogy abban minden kollektívum szabadon élhet, minden faj, osztály, vallás, nemzet a maga művét szabadon teremtheti.

Alig van nép, amely a feladat előtt készületlenebbül állna, mint a magyar. Egyetlen feltételét sem szerezte meg annak, hogy az univerzális állam felé a kezdeményező lépést ha nem is tette meg, de készséget szerezzen ahhoz, hogy végül a világban, amelyhez tartozik, és amelyben ezer évig nem tudott elhelyezkedni, önmagát megtalálja. Végül meg kell szabadulni attól a nyomasztó hazugságtól, hogy a világ első népe a magyar. Tudomásul kell venni, hogy ezt a felfogást nem a valóságérzék, hanem a valóságtól való félelem teremtette. Komolytalan az olyan dicsőségben való hit, amely nincsen másutt, mint a politikai ripacsok ripők szónoklataiban. Az uralom legelső feltétele az önuralom. A magyar ebben a percben jelentéktelen nemzetiségi államocska, amely makacsul ragaszkodik nem létéhez, hanem vétkeihez, de a vétkeket eszeveszett gyűlölködésével nem más, hanem önmaga ellen követi el. A kis nemzetiségi államok a világhatalomért való marakodásban a sokmilliós népeknek csak útjában vannak. A megrendítő az, hogy éppen az olyan kis nemzetiség, mint amilyen a magyar, amelynek közvetlen életét fenyegetik, sem az egységet nem tudja önmagában megteremteni, sem a hasonló kis népekkel nem képes barátságban élni, hogy az univerzális államnak legalább érzelmi feltételeit megteremtsék.