AZ ÉLET SZELLEMI ALAPVETÉSE

Hamvas Béla Közös életrend című kötetéhez

 

 

 

 

Olykor megtörténik – írja Leopold Ziegler 1937-ben megjelent Apollón-könyvének elején –, hogy sikerül valakinek egyetlen megfogalmazásban, mely önmagára és a világra irányuló belátásainak tüzében született, legsajátabb törekvését mindörökre áttetszővé és beláthatóvá tennie, s benne egyúttal a közte és világa között húzódó szakadékot nem is annyira feltépni, mint áthidalhatatlanságában megerősíteni. – Ziegler e helyen annak a központi élménynek a megragadásáról és átvilágításáról szól, amelyből egy alkotói élet kibomlik és amelyhez – mintegy láthatatlan forrásához – újra és újra visszatér.

Bizonyos, hogy ha ebből a szempontból tekintjük Hamvas Bélának a jelen kötetben közölt 1940 és 1944 között írott esszéit, keresve azt a pontot, amely – mint írja – „magjában az egész létet egyetlen élményben őrzi” s így legbensőbb törekvését áttetszővé és beláthatóvá teszi, aligha lehet csupán egyetlen ilyen vonzáscentrumot megjelölni. Bárhogy legyen is, e korszak lényegi vonásaira figyelve olyan visszatérő és új hívószavakra találhatunk, mint: válság, exisztencia, sors, hagyomány vagy – közösség.

„A valódi közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya ösztönzött”– emlékezik vissza Hamvas Béla az 1945 őszén Szabó Lajossal és Tábor Bélával meginduló ún. csütörtöki beszélgetések egy alkalmával. – Azonban a valódi közösség hiánya egyszersmind a közös életrend hiánya is, amely rendnek az eredetét a korszak egyik erőteljesen kibomló szavának, a Hagyománynak a körében a szakrális életközösség nem emberi, transzcendens gyökereiben találja meg.

Minden bizonnyal az élet szellemi alapvetésének e gyökerekig visszanyúló szándéka jelentkezik már az 1940-ben megjelent „Taoteking”-fordításban és a hozzá fűzött rövid bevezetésben. Mindemellett a kis tanulmány és a fordítás elkészítését némileg más is ösztönözhette. Hamvas Béla második felesége, Kemény Katalin 1942 júniusában Gulyás Pálnak fogalmazott levelében a fordítás lehetséges forrásainak kérdésére válaszolva Max Müller Sacred Books of the East című sorozatának vonatkozó kötete mellett említi meg Hamvas Béla édesapjának, Hamvas Józsefnek a kéziratos Tao te king-fordítását. Ez a levélben nem különösebb hangsúllyal, inkább elmarasztalóan értékelt munka azonban az említetthez képest egyfajta indíttatást is adhatott Hamvas Béla számára, amennyiben 1939-ben ez a fordítás bizonyos vonatkozásban előtérbe került. A korabeli napilapok műsormellékleteinek közlése szerint 1939. május 10-én Hamvas József egy rádióadás keretében olvasta fel Lao-cse bölcsessége című írását, a műsorban pedig vélhetően saját fordításából is elhangoztak részletek. Ez az esemény Hamvas Béla figyelmét újra afelé terelhette, hogy a maga korábbi fordítását vagy legalább is annak kezdeményeit, amelyekből már az 1939-ben megjelent Szellem és hatalom c. írásában is idézett, most egészében is letisztázza és végső formába öntse. Mindenesetre Kemény Katalin levelének tanúsága szerint Hamvas Béla még ugyanezen év telén – az említetteken kívül Richard Wilhelm 1921-ben meg- jelent Vom Sinn und Leben c. kötetét is bizonyosan felhasználva – készítette el „Taoteking”-fordítását, amelynek egy része mindjárt ezt követően, a Napkelet folyóirat 1940-es februári számában meg is jelent. A fordításból két évvel később Gulyás Pál olvasott fel a debreceni Déri Múzeumban az Ady Társaság ülésén, majd közölt szemelvényeket a Tiszántúl folyóirat 1942. májusi számában.
A „Taoteking” bevezetőjének és fordításának e rövidebb lélegzetű munkája terjedelme ellenére is rendkívül hangsúlyos és jelentős, minthogy Hamvas Béla életművében egy nagyszabású, kifejezetten a hagyomány jegyében megfogalmazott gyűjteményes munka első lépésének, a kezdetben csak „keleti sorozatnak”, később Az ősök nagy csarnokának elnevezett fordítás- és kommentár-gyűjtemény kezdőlépésének tekinthető – annak ellenére, hogy a kéziratos hagyatékban Az ősök nagy csarnoka tartalmi összeállítására vonatkozó eddig fellelt feljegyzések ezt a fordítást sehol nem szerepeltetik, – ahogyan Santa Soledad c. művét sem, amelyet itt – a „Taoteking”-fordítással együtt – ugyancsak önálló, gyűjteménybe nem sorolt írásként közlünk.

Hogy a belső impulzusok felől milyen jelentősége van az 1930-as évek első felétől a 1940-es évek végéig tartó mintegy két évtizedes időszaknak, amelyet alapvetően az életmű „Achsenzeit”-jának, tengelykorszakának lehet nevezni, s hogy ezen belül mit jelent a ’40-es évek elejének időszaka, azt az egyre feszültebb ütemben fellépő és torlódó léttémák és hívószavak felmerülése és egymásba csapása is jelzi. A hagyomány „újrafelfedezésének” már korábban is megnyíló, azonban most egészében is konkréttá váló és kiélesedő perspektívájában – a jelen kötetben is közölt művek közül – olyan írások bontakoznak ki, mint a Közös életrend, a Scientia sacra. Írás és hagyomány, a René Guénon és a társadalom metafizikája vagy Az archaikus közösség. De a hagyományok metafizikai egyöntetűségének és érvényének szemléleti elsőbbsége mentén formáódnak azok a kritikai szempontok is, amelyeknek érvényesülése többek között a korábban számára is jelentős kultúrmorfológiai szemléletmód meghaladását jelentik.

Ennek kapcsán a jelen kötetből elsősorban két írását, a Magyarország kulturális szférái és a Dél és Nyugat Géniusza címen  megjelent tanulmányait kell megemlíteni, mely utóbbi az 1940-ben Az öt Géniusz földje címen írt nagyobb munkájának részlete.

Még 1936 augusztusában a The Hungarian Quarterly angol és a Nouvelle Revue de Hongrie francia nyelvű magyar folyóiratok szerkesztője, Balogh József levelet küldött Hamvas Bélának, amelyben a következőket írja: „...örvendenék, ha kedvesDoktor Úr megbarátkoznék a gondolattal, hogy egy magyar témát az angol publikum számára a Hungarian Quarterly-ben feldolgoz.” E felkérés nyomán több írás is született: elsőként az 1937 tavaszán először angolul, majd magyarul is megjelent Bakony című írása, ezt követte a Hamvas Béla által ugyanezen év novemberében szintén a Quarterly szerkesztőségnek megküldött Kemenesalja c. rövidebb „tanulmány”, amelyet azonban fordítási nehézségekre hivatkozva a folyóirat nem jelentetett meg. A Balogh József szerkesztő által megrendelt „magyar témájú” sorozatban végül a Revue számára kért Szegedről szóló tanulmány következett volna, amely helyett Hamvas Béla az 1938 tavaszán már megírt, de csak 1942-ben másutt megjelent Magyarország kulturális szférái című írását küldte el. Amíg az első két írást levelében „útleírásszerű” műnek nevezi, ez utóbbi kapcsán Hamvas úgy fogalmaz, hogy benne a kultúrmorfológia eredményeit alkalmazza a magyar viszonyokra a fentebb említett, a hagyomány vonzásterében tájékozódó szemlélettel összhangban azonban a tanulmány lényegi és szervező kifejezése, a „kultúrtáj” vagy „kultúrszféra” fogalma már két évvel később, a témát Az öt Géniusz földje (1940) címen egészében kidolgozó, nagyobb lélegzetű tanulmányában teljesen eltűnik, s helyére – e valóságot „nevén nevezve” – a „Géniusz” fogalma kerül, megnyitva annak lehetőségét, hogy a naturális és „nagyon is emberi kultúra-tudomány” területéről a kérdést hasonlíthatatlanul intenzívebb „divinális talajra” helyezze át.
E nagyobb tanulmányának egy helyén az ország kulturális töredezettségét számba véve korábbi írásához képest Hamvas egyenesen úgy fogalmaz, hogy „Magyarország sokkal inkább, mint bármely más európai vidék, határozott bizonyítékot nyújt arra, hogy a kultúrmorfológia elmélete téves”. Ebből az intenzívebb szemléleti rátekintésből kitűnik, hogy a ténylegesen primer és kollektív alakító valóság, amely az individuális emberi életet magában foglalja és szervezi, nem a kultúra korábbi kategóriája, hanem az anamnetikus képekkel és ideákkal telített közvetlen emberi lét valamely alakja, ugyanis „az ember sorsa nem kultúrából van, hanem létből. Nem a kultúra az, amelyből művészet, vallás, jog, gazdaság keletkezik; nem a kultúra az, amely a szellemet megalkotja; nem a kultúra az, amely a létet tartja. Az emberi lét közvetlenül van.” Miként e műnek a húsz évvel későbbi, már a maga teljességében vett szellemi hagyomány talaján átdolgozott változata, Az öt géniusz (1959) fogalmaz: az elsődleges formáló tényező nem a „civilizáció”, hanem a civilizációk gyökerében az emberi természet metafizikai bázisán nyugvó örök emberi alapállás, amely „minden civilizációban újra meg újra testet ölt, de mindegyiktől független”.

Mindenesetre a maga közvetlenségében tekintett emberi létnek mint „a kultúránál magasabb, nehezebb, mélyebb, metafizikusabb, átszövöttebb valóságnak” a középpontba állítását Hamvas már az 1930-as évek közepén a XX. századi „exisztenciális filozófia” egyik leglényegesebb vonásaként jelöli meg.
Ezen irányzaton belül – a számos hivatkozástól és idézettől eltekintve – kifejezetten Jaspers gondolkozásáról Hamvas először 1935-ben írt bővebben az Exisztenciafilozófia c. írásának negyedik fejezetében, majd 1937-ben – Jaspers heidelbergi katedrájától való megfosztásával csaknem egy időben – Descartes és az exisztenciafilozófia címen egy teljes esszét szentelt Jaspers Descartes-könyvének. A jelen kötetben közölt Szellem és exisztencia (1940) című nagyobb tanulmány az első átfogó magyar nyelvű bemutatása Karl Jaspers filozófiájának. Ennek a gondolkozásnak a jelentőségét Hamvas számára azonban csupán a legkevésbé jelzi az, hogy egyetlen más gondolkozónak sem szentelt ilyen terjedelmű önálló tanulmányt. Érvényét sokkal inkább néhány olyan, az életműben tovább hangzó és a szellemi hagyomány alapkérdéseivé transzformált jaspersi kifejezés mutatja, mint a „horizont” ill. „határ” fogalma, a „realizálás” mint az „exisztencia átvilágítása”, vagy az „absztrakt exisztencia lehetetlenségének” a „minősített és minősítetlen” emberi lét tradicionális gondolatában való jelenléte. Jóllehet az „exisztenciafilozófiára” mint irányzatra Hamvas kezdettől fogva úgy tekintett, mint amely a világválságnak csupán terméke és tükre, s inkább a széthullás tünete, semmint valamely új egységnek a jelentkezése, azonban e gondolkozásban megragadott, ugyanakkor minden irányzattó lényegileg függetlennek érzékelt „exisztenciális magatartás” és szemlélet követelménye mindvégig megmaradt számára.

Ennek a független exisztenciális látásmódnak és érintettségnek a jelenléte az, amit már a XVII. századi Robert Burton melankólia-analízisében megtalál (A melankólia anatómiája), s amit Huizinga kulturális játék-elméletéből hiányol (Homo ludens); ez az exisztenciális érzékenység és éberség követeli a valóság-közelségnek azt az eleven légkörét, ahonnan a filozófiai vitaülések sosem konvencionális hozzászólásai fakadnak (A filozófia története, A mai filozófia, Vallásbölcselet, A filozófia jövője), s erre figyelve rögzítheti a maga átható élességében a háborúnak mint „belső élménynek” a tapasztalatait is feljegyzésében (A háború nagysága és az ember kicsinysége), amelynek jelentősége rövidebb terjedelme ellenére is csupán Max Scheler, Georg Simmel, Ernst Jünger, Othmar Spann vagy Rudolf Pannwitz hasonló témában írott műveinek legintenzívebb helyeihez hasonlítható.

Mindezen perspektívák egybehangzásától bizonyosan nem függetlenül az 1940-es években a megjelenés tekintetében két alkalommal is előtérbe került A magyar Hyperion c. 1936–37 folyamán írott műve, amelynek soraiban Hamvas annak a „divinális” – a hagyomány talaján most egészében is kibontakozó – lét-valóság gondolatának a korai és kivételesen tiszta felizzását látta, ahonnan „az emberi sorsnak át kell törnie az emberfölötti felé, hogy életét meg tudja alapozni”.

A jelen kötetben helyet kapott még néhány ismertető jellegű rövidebb esszé is: közülük az első, amely 1940-ben A németség jelleme címen jelent meg, annak a „nemzettudatosodásnak” a törekvéseit foglalja össze, amelynek szükségességét Hamvas, jóllehet eltérő formában és iránnyal már a Magyarország kulturális szférái c. írásában is megkísérelte hangsúlyossá tenni, ezért minden tematikus különbözőségük ellenére a két írás szorosan kapcsolódik  egymáshoz és az olyan művek sorához, amely többek között A magyar sorstudomány megalapítása c. tanulmánytól A magyar Hyperionon és Az öt Géniusz földjén át az Ősök útja, istenek útja c. írásáig ível.

Az ún. imaginárius recenziók eredeti folyóirat-megjelenéseinek 1940-ben megjelent utolsó két darabja mellett (A tanulmány, Regény és költészet) kell megemlíteni a Pál Antal debreceni teológus hallgató neve alatt megjelent, valójában Hamvas Béla és Kemény Katalin által közösen írt Bevezetés a modern karakterológiába c. könyv önrecenzióját.
A disszertáció, amely Pál Antal felkérésre készült, s akivel Hamvas Béla egészen a ’60-as évekig baráti kapcsolatban maradt, a Ludwig Klages nyomán induló tudományos karakterológia sok szálon futó összefoglalását adja, amelyben Hamvas lényeges fejezeteket szentelt az olyan, számára korábban is kiemelt jelentőségű gondolkozóknak, mint Nietzsche, Dilthey, Klages, Jung vagy Jaspers. Hamvas számára a modern karakterológia – csakúgy, mint a században kibontakozó szinte valamennyi diszciplína – a világválság „terméke”, amely ebből adódóan csupán előkészületet jelenthet valamely magasabb szemlélet megalapozására: „Kell lenni valaminek, ami a rendszert és az elemeket tartja, mint ahogy van az emberi karakter mögött valami és van az emberi sors alapjában valami, ami karakteren túli, tapasztalat fölötti, – más szóval: metafizikai.” Ennek a metafizikai antropológiának az átfogó – az archaikus hagyományoktól a középkori misztikán át a XX. századig terjedő időszak emberképét magában integráló – szemléletét kísérli meg felvázolni egy évtizeddel később Az egyetlen anthropológia, ill. A hagyomány anthropológiája munkacímű hatalmas ívű, töredékben maradt művében.

Többek között a Scientia sacra első részének és A láthatatlan történet esszéinek kidolgozása közben született a jelen kötetben is közölt A bor filozófiája című esszéje, amely az 1940-ben megszűnt – Hamvas Béla írásainak közlése szempontjából is igen fontos – Napkelet folyóirat utódjaként indult Híd című folyóiratban jelent meg 1943 januárjában. Címe ellenére ez az írás tartalmilag, szellemében és motívumaiban is csupán részlegesen kapcsolódik a néhány évvel később, 1946-ban írott azonos című nagyesszéhez. Ennél sokkal erősebb szálak fűzik akár a szövegközelségében említett Láthatatlan történet néhány írásához, különösen A VII. szimfónia és a zene metafizikája azon részéhez, ahol az anakreóni tücsökdal az idők kezdete óta hangzó „tiszta lét muzsikájaként” szólal meg, de esszéjének hangja mégis a Silentium és az Unicornis világának már evangéliumi csendjében hallatszik leginkább.

Azonban A bor filozófiájának – ahogy későbbi változatának –, s vele a hamvasi esszényelvnek a jelentősége és feladata mégsem saját tárgyának mintegy időfölöttibe emelt megformálásában teljesül: ezekben az írásokban, a szavak minden zeneiségével és képiségével élő nyelv tematikus rétege alatt, ahol már sem a „borról”, sem a „tücsökhalhatatlanságról” szóló beszéd nem hallható, a valóság megközelítésére irányuló diszciplínák bevett útjainak és szemléleti sémáinak egyfajta sajátos és komplex eszközökkel élő dekonstrukciója megy végbe. Ebben a nyitott térben azonban már az eszé nyelvi megkomponáltsága mögött és mélyén mindig is elhangzó egyik legfontosabb kérdés is meghallható: „Tud-e az ember elég erős és nagy lenni ahhoz, hogy sorsát a maga teljes mélységében átélje... tud-e az ember intenzitásban odáig jutni, hogy a középpontot megérintse: azt, amely a teljesség, a megérkezés, az érettség, a jelenvilágon túlmenő, a végtelen – az örök.”

Palkovics Tibor

Webáruház készítés