Hamvas Béla: Zöld és lila

Köztudomású, hogy a reneszánsz festészetének alapszíne a kék és a piros. Azt is sokan tudják, hogy a két alapszín is együtt valamiképpen a reneszánsz legfontosabb mondanivalójával függ össze. Nem csupán intern festészettörténeti mozzanat, ezúttal nem két kiegészítő szín, nem is ellentét. Ez a lényeges közölnivaló, a kék, mondjuk, egyfajta spiritualitás, és mellette, vagy vele szemben, vagy alatta, vagy benne, egyfajta vitális szenvedély. Szellem és hús, bizonyos tekintetben öntudat és vér. Valami, ami ellenállhatatlanul kitör, és valami, ami ezt az ellenállhatatlant megállítja. Úgy is megfogalmazható, hogy a testiség apoteózisa, mindenképpen diadal, hogy van vörös vérű élet és van ennél hatalmasabb, az égszínkék tudat.

A reneszánsz képei a kéket és a pirosat nem ismétlik örökösen, és ha valaki statisztikát készítene, a két színre hány festmény épít, könnyen lehet, hogy a kék-piros képek kisebbségben maradnának. Talán még a nagy és lényeges művek, Raffaello, és Michelangelo festményei sem kék-pirosak. Mégis ez az, amit el akarnak mondani, ez bennük a kitörő öröm, és a végleges megnyugvás.

Az őskori festés, főképpen vázákon és cserépedényeken egyes népeknél, különösen bizonyos korszakokban a fekete, a vörös és a fehér alapszíneket használja. Egyébként a piros az a szín, amelyet, úgy látszik, sem egyetlen idő, sem stílus nem tud nélkülözni. Az archaikus fekete-vörös-fehér hármasságának megfejtése nem különösebben nehéz. Ez a vázákat készítő népek szellemiségéből érthető. A fekete a földalatti, a kaotikus tartály, a természet nem kész, de annál teltebb és sűrűbb energiakészlete, amelyből a dolgok kilépnek, hogy alakot öltsenek. A fekete, mondanák a görögök, az apeiron, a megformált világot megelőző kavargás. A vörös itt is az élet színe, mint egyebütt. A fehér pedig éppen olyan magasságban áll a vörös fölött, mint amilyen mélyen alatta áll a fekete. Judeában azt mondták, hogy ez a három anya, az alef, amem és a sin. Indiában a tamasz, a radzsasz és a szattva. Az egyiptomi eredetű alkímiában a sal, asulphur és a merkur. Mindenképpen az a három lépcső, amelyet az életnek meg kell tennie. Magától értetődik, hogy a festészet sem mondhat egyebet, mint amit az emberek abban az időben és helyen gondoltak.

A modern festészet alapszíne a zöld és a lila. Modern alatt a francia impresszionizmus után való festészetet kell érteni, azt, amelyet Cézanne és Van Gogh készített elő, ezek szerint a huszadik század legelején indult. A két szín így egymás mellett elég meglepő, és hirtelenében nem is nagyon érthető. Régebben biztosan ízléssértőnek tartották volna. Különösen olyan művészek, akik a hagyományhoz ragaszkodtak. A dolog azonban cseppet sem kihívó, vagy botrányos ötlet. Az ember egy pillanatig arra gondolhatna, amit Picasso mondott, odateszem őket egymás mellé, csináljanak egymással, amit akarnak. Nézzen meg bárki jellegzetesen zöld-lila Matisse-képet, mondjuk egy ablakot, amelyen belül halványlila bútorzat és függöny szemben áll az ablakon kívül a világoszöld tengerrel. Nézzen meg egy lila női kalapot a zöld gyepen. Vagy egy Klee-képet váltakozó zöld és lila kockákkal. Nem kelti az önkény hatását, és mint a reneszánsz idején, biztos, ha a képek nagy része ezt a színfeszültséget nem is érinti, a zöld-lila mégis valamiképpen mindenütt jelen van.

A legeslegelső kérdés, amit fel kell tenni, hogy hová tűnt az a piros, amelyet egyetlen idő, sem stílus nem tudott nélkülözni. Talán lilává halványodott. Eltolódott a szivárványszínkép egyik oldaláról a másikra. Ezek szerint már nem jelenti az életet és a vért és a szenvedélyt. Nem valószínű. A színfeszültség nem a festőművészet privilégiuma. Abban a pillanatban, amikor felismerik, hogy miről van szó, azonnal vonzó színösszetétele lesz a női divatnak, zöld ruha és lila sál, megjelennek a zöld-lila bútorhuzatok, a kényesebb ízlésű plakátok használni kezdik, a tapétákat ezekre a színekre tervezik, az előkelő boltok ilyen színű papírba csomagolják a drogéria és a kozmetika iparcikkeit, a csokoládét és a finom fehérneműt, éppen úgy, ahogy a szimfóniák zenéje nem marad a muzsikusok kiváltsága, mert ennek a zenének felváltásából él az opera és az operett és a sláger, és csakhamar ugyanazt, csak igen süllyesztett színvonalon, a verkli játssza, és az utcán fütyülik.

A lila egyáltalán nem felel meg a pirosnak, és a zöld nem felel meg a kéknek. Ez a két szín így egymás mellett valami egészen mást mond, mint amit a hagyomány alapján ki lehetne találni.

A zöld minden valószínűség szerint természet-szín. Ha a modern festő zöld arcokat és zöld állatokat fest, ezzel a természetszerűségüket emeli ki. Ez a természet azonban nem hasonlít egyetlen elmúlt korszak természetéhez sem. A zöldben van valami bizonyosság. A legkevésbé megmozdítható színek egyike. Ugyanakkor a legmegnyugtatóbb. A fényérzékeny szeműek zöld szemüveggel járnak. A zöld asztal a tárgyalás higgadt nyugalmát jelenti. A kedélybetegeket zöld környezetbe küldik. A zöld tehát a stabilitás, és hatása stabilizáló. Ezzel együtt nehéz és nyers, bizonyos vonatkozásában barbár. És ebben az ember semmi különöset sem talál, ha meggondolja, hogy a modern korban az úgynevezett természetes életmódért való lelkesedés milyen hallatlanul nagy. Ötven évvel ezelőtt a hölgyek kosarakban fürödtek, térden alul érő nadrágban; csuklóig szabott felsőruhában, begombolt nyakkal, kesztyűvel, kalapban és napernyővel, de fürdőnek nevezték azt, amikor ilyen módon felöltözve derékig érő vízben lubickoltak. Ma kis ágyékfedővel és melltartóval mérföldeket úsznak e hölgyek unokái a szabad vizekben. Amit akkor néhány rousseauista különc csinált, azt ma mindenki űzi, télen a havas hegyeket, nyáron az erdőket és a vizeket elárasztják, a szabadban táboroznak, közben nyersen eszik azokat az ételeket, amelyekből azelőtt csak levest és főzeléket csináltak. Íme a vitamin-ember. Semmi sem korszerűbb, mint a napfürdő, a marcona barna arc és test. Ezzel egyidőben expedíciók a primitívek mítoszait és művészetét és szokásait kutatják, mások népmesét és népdalt gyűjtenek, sőt kitűnő művészek tanulnak az indián és a néger festészettől és szobrászattól, és egész iskolák mentenek a népi zenéből. De ha valakinek még ez is kevés, jusson eszébe, milyen hatalma van ma, tekintet nélkül arra, hogy igaza van, vagy sem, az anyaginak, a gazdasági gondolatnak és a materializmusnak.

Mindez magától értetődően összefügg a zölddel. Még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy az a stabil és nyugodt karakter is összefügg vele, amit a stílusban jelentékeny modern épületek mondanak ki. Még egyetlen építészet sem akart ennyire megmozdíthatatlan lenni.

Ez azonban nem a reneszánsz és nem a test apoteózisa. Ez a vad zöld inkább életéhség. A nyers természetiességből és a primitív materialitásból folyó legfontosabb következmény a gátlástalan életélvezet. Az élet élvezetét valamiképpen minden korszak fékezte. Sohasem mertek megtagadni minden felsőbb spirituális ellenőrzést és kötelezettséget, fegyelmet és morált, és bármennyire szerették. volna az élet örömeit gátlástalanul élvezni, voltak meggondolásaik, vagyis volt valami ennél fontosabb. Ma nincs. A természeti életért gondtalanul feláldozzák a magasabbat. Az élet a legfőbb érték. Ez a zölden tenyésző nyers, érzéki, barbár és materiális valami, ami csupa ösztön és vegetáció, ami azért van, hogy az ember fenékig ürítse. Egy kicsit őrület ez. És ilyesmiből a kijózanodás nagyon nehéz. Régi tanítás, hogy a lét problémáit még senki sem oldotta meg. Az egyetlen, amit tenni lehet, hogy az ember túlfejlődik rajtuk.

A zöld személytelen szín. Ezért minden ma megnyilatkozó zöld szenvedélynek van valami rideg hűvössége és kegyetlen nyugalma, amit általában az emberalatti lényen, a növényen, az állatokon, főként a hidegvérűeken tapasztalni, éspedig minél mélyebben van az ember alatt, ez a magasabb értékek iránt való közöny annál nagyobb. Ami ma itt megnyilatkozik, nemcsak ez az embertelen értékközöny és ösztönhódolat, hanem ezenfelül még az is, hogy ebben tetszeleg. Az életéhség az erotikus igényeket és követeléseket is hallatlanul felfokozta. Ez a vonás az, amit a jelenben a puritánok a legindulatosabban kárhoztatnak. Ennek az erotikus tömegláznak azonban lényeges ismertetőjele, hogy nem is erotikus, hanem inkább szexuális. A kettő között a különbség az, hogy az erotika az embert összefűző szociális szenvedély, a szexualitás természeti kényszer. Igen sokan és igen sokszor beszéltek már arról, hogy a szexualitásnak az erotikához, még inkább a szerelemhez, kevés köze van, mert a szexualitás nem személyes. Nem kizárólag egyetlen emberi lényhez kötött vonzalom. A modern kor animalitása ez a szubhumánus hideg görcs, ami szintén a zöld karakterológiájához tartozik.

Mindaz, amit látunk, hasonlat, mondták sokan és sokszor, és naivitás a dolgokat annak tartani, aminek érzékszerveink számára mutatkoznak. Hermész Triszmegisztosz sokezer éves tudást őrzött meg abban a tanításában, hogy ami fent van, az felel meg annak, ami lent van és ami lent van, az felel meg annak, ami fent van. A festőnek azonban a tudatosság nem erős oldala, és csak két még a festőnél is kevésbé tudatos ember van, a költő és a muzsikus. A zöld szín értelmezése közben felmerült mozzanatok közül egyetlenegy sem tartozik a tudatosak közé. Mélyen el vannak ásva a korszak küszöbe alatt, és a kort nem tudatos gondolatai jellemzik, hanem éppen ezek a küszöb alatt levők. amelyek nem is gondolatok, inkább szenvedélyek, még inkább őrületek. Rögeszméknek is lehet hívni. De semmiféleképpen nem lehet azokat világos és megfontolt elhatározásoknak tekinteni, sehol, még a tudományban és a filozófiában sem, legkevésbé a művészetben. A tudatosodás már csak későn és akkor indul meg, amikor az őrület heve csökken. És akkor is csupán néhány emberben, inkább gondolkozóban és szentben, csaknem sohasem politikusban, mert a korszerű őrület sajátsága, hogy már az élet minden területén kigyógyultak belőle, az államéletben azonban még tovább tart.

A megfelelésekről szóló elmélet kifejtése ezúttal nem lehetséges. Arra vonatkozólag, miképpen van az, hogy ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, legyen elég csak ennyi: körülbelül száz éve kezdték érzékenyebb emberek észrevenni, hogy a dolgok között vannak bizonyos összefüggések, amellyel gondolkozásunk állandóan operál, különösen olyankor, amikor hasonlatot használ, Ezt az összefüggést analógiának nevezik. A költészetben először baudelaire beszélt erről Correspondances című versében. Később rimbaud szonettet írt a magánhangzókról. Azt mondja, az a fekete, az e fehér, az i vörös, az ü zöld, az o kék. Még később a kérdéssel a tudomány is elkezdett foglalkozni, és az analógia elve a különböző diszciplínákban alkalmazást nyert. Ezen korreszpondenciák alapja nem racionális, hanem valamilyen másfajta logika, amely azonban minden időben mindenki számára éppen olyan követhető volt, mint a racionális. Sőt az analógiának éppen olyan egzakt törvényei vannak, mint az észbeli összefüggésnek. Senkinek sem jut eszébe azt mondani, hogy szűk, mint az égbolt, szenvedélyes, mint a galamb, a piros színről azt mondani, hogy szelíd és békés. A hegység képének mindig megfelelt a monumentalitás, a tengernek a határtalanság, a szép nőnek a virág, a szenvedélynek a tűz, a bátorságnak az oroszlán. A kék és a piros, a zöld és a lila korrespondenciái ilyen analógiás logika szerint érthetők.

A lila nem az a szín, amely a zöld szenvedélyt tudatosítja. Sűrű lombozatú erdőben, még inkább fenyvesekben, szélcsendben gyakran könnyű lila pára ül a fák koronája alatt, ez szokta a hangulatot templomivá tenni. Ez az egyetlen alkalom, hogy a természetben a zöld és a lila találkozik. Egyébként a reneszánszban a kék és a piros egymást feltételezte, akár egymás fölött, akár egymás alatt volt, akár egymásban. A zöld és a lila között ilyen egymást feltételező kapcsolat nincs. Tényleg úgy lehet, ahogy Picasso mondta, odatették őket egymás mellé, csináljanak egymással, amit akarnak.

Az egyetlen összefüggés a két szín között, hogy a zöld az életnek alacsonyabb hőfokát jelenti, a vegetatívat, az emberhez képest az energia degradálódását. Erre vall, hogy nem erotikus, hanem szexuális, nem szabad, hanem barbár, nem erőteljes, hanem nyers. A lila viszont természetellenesen magas ellégiesedés. A zöld még nem emberi, a lila túl van az emberin. A zöld túl materializált, a lila mágikus. A zöld szenzuális, a lila okkult. A kettő között viszont különös törés, amely nem úgy fekszik, hogy a két színt szimmetrikusan választja el. Mind a kettőnek más rendszáma van és a kettő egymáshoz nem viszonylik.

A lila szín a zenében előbb jelentkezett, mint a festészetben. Már a múlt században egész Európát meglepett álmélkodás fogta el, amikor Debussy lágy és derengő világoslila hangjai először megszólaltak. Soha azelőtt senki ilyet nem hallott. Puha és széteső zene, szabálytalan és megfoghatatlan, amilyen kellemes, olyan idegenszerű, inkább narkózis, mint zene, inkább kábulat, mint öröm. A szigorú zenei szerkesztéshez és az arányos felépítéshez szokott fülek, amelyek a muzsika architekturális szépségeiben annyira gyönyörködni tudtak, most a formai összefüggést tanácstalanul keresték. Azelőtt egy szonáta traverzekre épült, most a motívumok között pókháló lebegett, sokszor még az sem. Egészen különös zenei logika, nem állítható, hogy minden okszerű kapcsolat nélkül, de olyan sajátságos oksággal, amely minden eddiginél fátyolosabb. Körülbelül ugyanabban az időben épült ki Bertrand Russell matematikai logikája, amely a huszadik század kapujában áll, és amely nélkül a századot el sem lehet képzelni, hallatlan elméleti fizikájával, atomelméletével, automatizálásával, kibernetikájával és információelméletével. Ez a matematikai logika ugyanabban a derengő és elmosódó világban jár, mint Debussy zenéje.

A lila mindenképpen határterület, felében még látható, másik felében már láthatatlan szín, mint ahogy a matematikai logika tételei még gondolhatók, de már nem gondolhatók, és ahogy Debussy, vagy később még sokkal inkább Britten muzsikája, már inkább álmodható, mint hallható. Mindenesetre századok múltak el anélkül, hogy a festészetben a lila szint használták volna. Így például az egész nagy németalföldi táj, és zsáner-festészetben az ember lilát sehol sem talál, és az egész festészet jellege itt a lilától tökéletesen idegen. A mágiával érintkező határterület, a lilának ez a kriptaderengése félelmetes is. Régebben nemcsak nem használták, hanem minden valószínűség szerint kerülték is. Első pillanatra úgy látszik, hogy jellegzetesen hangulatszín, a szeszély színe, amely valahol, nem is lényeges helyen egy tört pillanatra feltűnik és ugyanakkor el is oszlik, merőben felszín és mulandó és elmosódik, mert semmiféle tartama és szubsztanciája nincs. De ha eloszlik, van jelentése. A lila jelentése távolság, de bizonytalanul és körvonal nélkül, határ nélkül, szilárdság és jelleg nélkül. A lila érzékfölötti bizonytalanság, amelyben semmi sem megfogható és ahol semmi sem anyagi, hanem minden hatás, éspedig messzeséghatás. A félhomály egy neme, de nem a keletkező, hanem a felbomló forma félhomálya, nem az, ami előtte van, hanem ami utána, mindig utána, a határon túl.

A matematikai logika vagy az atomfizika gondolkozása minden eddigi határon átlépett, bizonytalan és elképzelhetetlen távolságba, de ennek érzéken túli derengő távlata még mindig közelebb fekszik az emberi értelem normális megértéséhez, mint az a birodalom, amely szintén a huszadik század elején tárult fel. Az elméleti és az alkalmazott lélektan, mondja Aldous huxley, az ideggyógyászat, a biokémia és a gyógyszervegyészet az utóbbi néhány év alatt roppant haladást tett. A huszonegyedik század elejére ennek a diszciplínának elméleti tudósai az ismeretnek hallatlan tömegét fogják összegyűjteni, a gyakorlati emberek pedig az alkalmazásra megszámlálhatatlan utat eszelnek ki azoknak az érdekében, akik majd őket jól megfizetik. A kormányzatoknak abban az időben ugyanannyi lélekbúvárt és parapszichológust és ideggyógyászt és gyógyszerészt és szociológust és hatha jógit kell foglalkoztatnia, mint amennyi vegyészt és fizikust és mérnököt mainapság. Pszichikus energiabizottságok működnek kolosszális laboratóriumokban, s ezek majd eltörlik a mi divatjamúlt tömegmészárló kormányzati módszereinket, és az ember végleges domesztikálását és leigázását megvalósítják. A mai nevetségesen durva propaganda módszereinket majd a gleichsaltolás pszicho-farmako-okkult technikája helyettesíti. Ugyanakkor tehetségeinket fokozó pasztillákat fogunk szedni. A jövő kémei és nyomozói olyan hatásfokkal dolgoznak, amely ma számunkra elképzelhetetlen. A titkosrendőrség mindentudó lesz, és éppen ezért mindenható. Volt már vallási forradalmunk, politikai, ipari, gazdasági, nemzeti forradalmunk. De utódaink meg fogják állapítani, hogy mindaz, ami volt, habfodor a maradiság óceánján a pszichológiai forradalomhoz képest, amely felé olyan rohamosan haladunk. Ez lesz aztán a forradalom! És ha túl leszünk rajta, az emberiségnek igazán nem lesznek többé nehézségei.

A zöld az élet fájának színe. Az élet fájáé, amelynek dühödt rablása most korszenvedéllyé lett. De a vak életéhség színe is zöld, mint a cserkészeté és a napfürdőé, a nudizmusé, a turisztikáé, a nyerskoszté, a közgazdaságtané, a gátlástalan életélvezeté és az elanyagiasodásé. A lila a humánum fölötti szín, az atomfizikáé, a parapszichológiáé, az okkultizmusé, a narkotikumoké. Mindenesetre sajátságos, hogy az egyik a normális emberi lét színvonala alatt, a másik a színvonal fölött áll. A zöld könnyebben hozzáférhető és érthető, a vegetatív és animális bázis, az abnormisan lefokozott, a degradált humánum. A lila, mint a színkép felső határa, a túlfokozott humánum, nagy erőfeszítéssel éppen csak még elérhető, de már alig követhető, idegenszerű, sokszor hátborzongató kör. A két szín egyáltalában nem olyan, mint a reneszánsz kék és pirosa, amelyben madonnák ülnek, és mindenki tudja, hogy ruhájuk színe lényük megdicsőülését jelenti. Tulajdonképpen emberről sem a zöldben, sem a lilában nincsen szó. A zöld-lilába öltözött nő nem madonna, hanem kurtizán, hüllővérű érzékiséggel és okkult démonizmussal. Az embernek nincs helye sem az egyikben, sem a másikban. A dehumanizált világ színei. Egy kicsit érthetővé válik, amit Bertrand Russell mond, hogy a világtörténetben még nem volt idő, amikor az ember annyit szenvedett volna, mint ma.

A gondolkozók sokat beszéltek századunkban a kultúra alkonyáról, a történeti korszak végéről, a válságról, amikor az elmúlt idő minden értékét likvidálják. Legtöbben úgy képzelik el, hogy ez a folyamat olyan, mint amikor az ember lakást változtat, mindenesetre a hurcolkodás nem minden kényelmetlensége nélkül, és nem izgalommentesen, de különösebb baj nincs. Abban is hisznek, hogy az emberiség új lakása szebb lesz, főként komfortosabb és modernebb, az összes háztartási géppel, fridzsiderrel, televízióval, krumplihámozóval, esetleg télikerttel. Eleinte bizonyára szokatlan lesz, de a magasabb színvonalat az ember hamar asszimilálja, és semmi ok sincs, hogy a jövő elé aggodalommal tekintsünk.

Amit a zöld és a lila elemzése nyújtott, ennek az optimizmusnak nem kedvez. A zöld nagyon szép szín, de a többi között az éretlenség színe, és az embernek nem hízeleg, ha valaki azt mondja, hogy zöldeket beszél, vagy zöldfülű. Csak hallgassa meg valaki Bartók Cantata profanáját, az elmúlt félszázad legcsodálatosabb zöld remekművét, a kitörő barbár ösztönöknek ezt a himnuszát, amely minden italt elutasít, csak, mint a szarvas, a hegyek friss forrásvízéből akar inni. E műben alig van más szín, mint zöld, s olyan, mint a megmozdult erdős hegység, mint az éneklő ősrengeteg. Mindez helyénvaló volt az elpuhult és aluszékony polgárságban, amelyet a zene fel akart rázni, s amelynek odahozza a friss forrásvizet. De a felébresztett barbárság a humánumot fenyegeti, nem azzal, hogy egészségessé teszi, hanem azzal, hogy eltörli. A művészek indián és ausztráliai motívumokat használtak, és lehet, hogy ez csupán a kései és túlfinomult civilizáció extravaganciája volt. De a zene és a néger szobor, a primitív festészet és a nudizmus, a nyerskoszt és az ösztönök természetes vadságának imádata és a materiális életéhség új világot teremtett.

Ezt a zöld világot pedig nem fegyelmezi valamilyen magasabb ellenőrzés, hanem egy az okkultba játszó különös és félelmetes fantazmáknak látszó hallatlan és megfoghatatlan erő, az elmének ez az újabb változata, amely megteremtette az automatizálást és a kémiának soha nem várt fejlettségét, az atomfizikát és a parapszichológiát, és ez az emberi életről szóló eddigi képzetet eltörölte, és tökéletesen új alapot teremtett.

A történeti korszakok között levő válságok nem szoktak ártalmatlanok lenni. Tapasztaljuk. Egyáltalában nem hasonlítanak ahhoz, hogy a rég megunt lakásból most modernebb házba költözünk. Nem lakásunktól, hanem bőrünktől válunk meg. Egy dolog mindenesetre különös. Normális időkben, amikor egy civilizáció mechanizmusát már begyakorolta és a rendszer működik, az embernek nincs módja életrendjét kívülről megnézni. Feje búbjáig benne van és nem lát ki belőle, és a kiépített és a lezárt horizonton túl senki egyetlen pillantást sem tehet. Két korszak között levő válságos időben azonban, amikor az ember tulajdonképpen oda még nem érkezett el, de itt már nincs, kiláthat önmagából. A zöld-lila korszak barbarizmusával és hiperszcientifizmusával félelmetesnek ígérkezik.

A szavak veszélyes valamik, amelyek hazugsághoz, vagy nagy dolgokhoz vezetnek. A színek is vannak ilyen veszélyesek, és két szín képes leleplezni egy egész korszakot.

Részlet Hamvas Béla Patmosz című kötetéből