Távlat és autonómia

Babits Mihályhoz 1930-ban írott levelében Hamvas Béla saját tanulmányai és „igazi, szívvel űzött” gondolatai megfogalmazásának szokatlan hangütéséről számol be, amelynek kapcsán Nietzsche, Klages és a George-kör szellemiségének megnyilatkozásait mint eltérő beszédmódjának lényeges forrásait említi. Írásainak erről az alaphangjáról és indíttatásáról mintegy három évvel később – Stefan George halálhíre kapcsán – Németh Antalnak fogalmazott levelében hasonlóképp emlékezik meg: „Engem sok komoly és mély szál fűz Georgéhoz. Igen sokat tanultam attól a körtől, amely köréje csoportosult és amelynek szellemi tüze ő volt. Klages és Gundolf – mind a kettő Georgétól nyerte az első szikrát – voltak azok, akiknek nyomán első önálló lépéseimet megtettem.”

Mintegy harmincöt évvel később, egyik utolsó és nagyobb lélegzetű művészeti tárgyú írásában pedig, Herbert Read nyomán, e szokatlan hangütés hordozójaként a „tizedik múzsa” műfaját nevezi meg, vagyis az esszét, ahogyan azt – mint írja – Montaigne-től és Bacontől kezdve e „művészet mesterei, Helvétius és Rivarol, Novalis, Kierkegaard, Pater, Nietzsche, Kassner, Emerson, Bataille, Huxley, Valéry, Jünger” – és kétségtelenül hozzá lehet tenni: maga Hamvas Béla is – megformálták.

A nyelvhez, az íráshoz, ezen belül pedig az esszé műfajához fűződő kapcsolatának tisztázása életműve egészének egyik alapmotívuma, ugyanakkor Hamvas számára annak a legbensőbb személyes szellemi térnek a kikapcsolhatatlan mozzanata, amelyből az írott mű formáján túl a megismerés és a látás erővonalainak egésze és intenzitása is él, összpontosul és alakot ölt.

Ebben a komplex összefüggésben az esszé nem egyszerűen műfaj, hanem az autonóm szellemi és gondolkozói magatartás műformája, ahol a látás megragadottsága és izzása éppoly fontos, mint a gondolat tisztasága. Ennek a magatartásnak egyik sajátos és fontos jegye az „iskolánkívüliség”: az esszé „nem filozófia és nem művészet, hanem: a filozófiából kiveszi a meg nem alkuvó igazság szenvedélyét, a művészetből pedig a szabad gyönyörködtetést és a gondtalan alkotás ösztönét”. Az esszéíró ebben a független perspektívában „egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, theória, ihlet, koncepció, külön világot teremt. Egy ilyen világ egy esszé”.

Az életműkiadás jelen kötetétől kezdődően – összesen négy köteten át – Hamvas Béla külön tematikus gyűjteménybe nem rendezett esszéit és tanulmányait, valamint előadásait és hozzászólásait adjuk közre. A kötetek gerincét főként azok az esszék képezik, amelyek a fiatalkori írásokat lezáró publikációk után az 1930-as évektől kezdődően különböző társadalmi és kulturális folyóiratokban, periodikákban és évkönyvekben jelentek meg, másfelől azok az írások, amelyeket kéz- vagy gépiratos formában a hagyaték őrzött meg.

Ez utóbbiak közül a jelen kötetben két írás olvasható az 1930-as évek közepéről.

Az Álarc és koszorú keletkezésére maga Hamvas Béla a negyvenes évek közepén, a Szabó Lajossal és Tábor Bélával folytatott „csütörtöki beszélgetések” egy alkalmával a következőképp emlékszik vissza:

„Leírtam a Magyar Hyperionban, amelynek tárgya: heroikus (görög-pogány) kísérlet az új magyar közösség megteremtésére. Hőse: Kerényi Károly és én. A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel megteremteni közösséget és ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. Történt 1934-35-ben. Kerényit egy közösen eltöltött nyáron beavattam a George-körről szóló könyvvel és útmutatásokkal és kifejezett igénnyel abba, hogy ennek megteremtése szükséges. A dolgok nagyságát elértette, amint Dionysos-tanulmánya (az emberiség egysége, amint ő nevezte: »minden határok áttörése«) jelzi. A tanulmány címe Álarc és koszorú – gondolata a koszorú kép kifejtése a maszkból: az egyetemes összenövés. A középpontban a »Kreis« gondolata állt. Alapgondolatom: egyénileg a megújulás lehetetlen, mert az Én mindig anarchikus volt és marad. Kollektíven, intézményesen megújulni szintén lehetetlen, mert az intézmény nem »univerzálisan« intézkedik és nem »törvényt« hoz, hanem szükségképpen a korban kell állnia és egyoldalú és csak »rendelkezik«. Exisztenciális megújulásra van szükség, – ennek a megújulásnak tűzhelye pedig a »kör« (Kreis), illetve a »Koszorú«. Munkaközösségünk akkor a Stemma nevet viselte, amely koszorút jelent.”

Az Álarc és koszorú – hatalmas ívű pólusaival, magas és áttüzesedett képeivel (Az idill), miként a század nyers valóságának és a szellem elfajulásának sötétbe hajló víziójával és kritikájával (Az új arisztokrácia) – szándéka szerint, a hozzá szorosan kapcsolódó Magyar Hyperionnal és Hexakymionnal együtt, azokat a lehetőségeket próbálta megragadni és kibontani, amelyek – miként Hamvas másutt írja – képesek az embert felébreszteni a modern sekélyes és üres életnek ebből az ördögi, szürke, tompa, kísérteties és sivár idiótaságából, – kiragadni innen és belevinni a gyökerek felé az ősi természetbe, s ugyanakkor felfelé a magas szellemiségbe.

A mű fennmaradt gépiratában a címlapot követő lapon egy, A magyar Hyperion (1936) második részének első levelét megidéző, dátummal ellátott ajánlás olvasható Habán Mihály részére, akivel Hamvas Béla 1933-34 fordulóján ismerkedett meg a Független Szemle szerkesztőségében:

Habán Mihálynak.

Ezek most lassú és hosszú napok, sűrű,

mély és magányos napok, illatos és

távoli csendben. Borútlan, tiszta,

csaknem éretten édes napjaim

úgy folynak tova, hogy együtt van

bennük minden, amit az élet

adni tud. Nem hagyott el senki és

nem vesztem el. Hallgatok. És így

van helyesen. Ahogy hallgat minden,

amiben van tudás. Van egy

törvény, ki hozta, nem tudom: nem

kimondani. Soha nem kimondani.

Nehéz. Tudni és nem kimondani.

Nem megsérteni többet a világ

fátyollal takart titkait.

Maradjon rejtve, mert csakis így

a titok mélységével igaz.

                                    937. május 13.

                                                    Hamvas Béla.

Hamvas visszaemlékezésében az írás keletkezésének ideje: 1934-35. Azonban a műben szereplő hivatkozások (Jaspers és Kerényi könyvei) valamint az imént idézett személyes ajánlás dátuma alapján bizonyosnak látszik, hogy míg az Álarc és koszorú első, Dionysos-fejezetét Hamvas Béla már 1934 első felében papírra vetette, az írás egésze, ebben a formájában, valamikor 1936 vége és 1937 májusa között készülhetett el.

A jelen kötet másik, Igen is meg nem is (Ars poetica) című írásáról, keletkezésének idejéről csupán Hamvas egykori barátja, Demény János esztéta, zenei író hagyatékának gépiratos naplójában található egy rövid bejegyzés 1942-ből: „Egyelőre a Babérligetkönyvön és a Magyar Hyperionon túl még két Hamvas kézirat van nálam. Egy »Ars poetica«, amelynél kivételesen ott az évszám: 1934-1939. A másik: »Hexakymion«. Ezekből úgy látom: logos keletkezik.”

A mű eredetileg több fejezetből állhatott, egésze elveszett vagy lappang, csupán a jelen kötetben közölt rész maradt meg, a gépiraton olvasható bejegyzéssel: „Az Ars poetica egy fejezete.”

Nem csupán az említett két műnek, valamennyi írásának félreérthetetlen alaphangját adja Hamvas szemléletmódjának perspektivikus sokszerűsége és egyidejű egészlegessége. Esszéinek „theória-gazdagsága” azonban sohasem a gondolat egyéni kötetlenségéből, hanem a felszabadult és imaginatív valóságlátás eltérő tapasztalatából táplálkozik, mégpedig egy olyan élő és nyitott világtapasztalatból, amely a valóságot nem a maga kauzális és faktuális zártságában, hanem folyton megújuló és új összefüggéseket teremtő folyamatában és dinamikájában szemléli.

Ami írásainak egészét áthatja és szervezi, az a „felszabadult logos spermatikos, a személyiség teremtő állapotát felidéző sugallat, amely az összes elveket egyszerre esedékessé teszi, kiköveteli, ugyanakkor hatályon kívül is helyezi”. De ennek a teremtő lendületnek a megvalósulása Hamvas számára nem annyit jelent, hogy „önmagát rendszerekben objektiválva kitermeli, hanem, ha mint gyújtó rakéta rohan át az élettéren és szórja magából a szikrát”. És ebben a perspektívában az esszé valójában nem is mást, mint ennek a tűznek a kipattanó szikráit fogja fel és adja tovább: „egyáltalán nincs fontossága annak, hogy valakit szavakkal tanítsak – mivel taníthatok? A tegnap szavaival? Az tegnapi. Ma már azon messze túl vagyok. Az egyetlen, amit tehetek, hogy magammal ragadok mindenkit, aki jönni akar.”

Palkovics Tibor