Tájak, ahová menni lehet

Hamvas Béla Litai (Imádságok) című „könyvecskéje” a kéziratos hagyatéknak kétségtelenül egyik legkülönösebb darabja. Nemcsak hangvétele és formája okán, hanem már keletkezésének körülményei és külalakjának gondos megformálása folytán is – mert valóban egy kis, Hamvas által könyvszerűen elkészített írásról van szó, melyet külön lapokból hajtogatva, saját kezűleg bekötve és védőborítóval ellátva állított össze. Különlegességét emeli, hogy azon ritka kéziratok közé tartozik, amelyek a Remetehegy oldalában fekvő otthonukat 1945-ben ért, könyvtárát és addigi kéziratait egyaránt megsemmisítő bombatalálat előtti időkből megmaradtak.

Az életműben elfoglalt helyét tekintve – a korai verseken kívül, mint a Milezoszi leányok vagyAz elhagyott kert – hangvétele szerint rokonának talán az 1963-ban, német nyelven írott – bár tematikailag eltérő – Bruchstück (Töredék) című írása tekinthető, leginkább azonban A magyar Hyperión levélformában írott, költői ihletésű és sodrású ritmikus prózájának néhány olyan szakasza, melyeknek első, 1936-os változata még őrizte verses tagolású szövegformáját – sorai pedig minden bizonnyal a legszebbek közé tartoznak, amelyeket magyar nyelven valaha leírtak.

Az 1939-ben keletkezett Litai valójában egy személyes konfliktus szülötte. Az említett párhuzamoktól eltérően írását Hamvas Béla itt a személyes megszólítás és tisztázás szándékával fogalmazta meg, mégpedig második feleségéhez, Kemény Katalinhoz fordulva, a kettejük közt támadt feszültség és távolság oldására. Azonban, ahogy Hamvas életének minden egyéb mozzanata, ez a konfliktus is a lét-teljesség tapasztalatának anamnetikus forrásai köré kristályosodik. Számára csupán ennek a magasabb mértéknek a terében nyílik mód arra, hogy a „Szó Hatalmának” invokációjával és világosságával, a létezés és a valóság hívható és hívhatatlan nagy Neveinek megszólításával és kimondásával, vagy épp az előttük megálló hallgatással e feszültség megszabaduljon „sötét hatalmától”, hogy magasabb alakba, mintegy felsőbb oktávra lépjen – hogy lehetőséggé legyen. A Litai utolsó sorait lezáró kérdőjelek már ennek a magasabb lehetőségnek a „kapujában” állnak, odaátról hallatszó meghívásai és ígéretei felé nyílnak. – Néhány évvel később, Héloïse és Abélard című esszéjében írja le ezt a kapun túli „tájat”, ekkor fogalmazza meg, hogy ami – az immár alapvetően másnak látott – férfi és női léleknek a Hatalmak által megszentelt egybeolvadásában megvalósul, az nem az emberi személyiség ősi és eredendő integritásának és formájának helyreállítása, „nem reintegráció, hanem divináció. Nem az egység helyreállítása, hanem istenülés.” Éppen a benső, láthatatlan valóság kivetülésének a Litaiban megjelenő és szóhoz jutó alapvető megrendültsége lesz itt úttá – mégpedig az önfeladás és önmeghaladás lehetőségének a „Más”, a „Kint”, az „Idegen” megszokhatatlan jelenlétén keresztül vezető útjává. Mert „ahhoz, hogy az istenülés megtörténhessék, van a másik nem. Van a tökéletesen és teljesen más és különböző lény és világ. Ebbe kell átlépni és magát ott kell hagyni és a másik őselemben el kell merülni.” És akit ebben az alámerülésben és maradéktalan önátadásban visszakapok, „már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. A misztériumban csak két egymásban megsemmisült lény istenülhet.”

A Litaiban megfogalmazódó gondolatok később, az idézett Héloïse és Abélard mellett olyan írásaiban térnek vissza újra, mint A láthatatlan történet gyűjteményének másik esszéje, Abarátság, de éppúgy jelen vannak a Karnevál vagy a kései regények lapjain is, miként a Scientia sacra első részének antropológiájában vagy a két évtizeddel később írott második rész Androgynos-fejezetében.

Jelen kiadás hűen követi az eredeti kézirat formátumát és a kézírásos oldalak szövegképét – éppen úgy, ahogyan azt Hamvas Béla papírra vetette.