Hamvas Béla: [A vallásról]

Részlet Hamvas Béla Karneval című regényéből

Mi is az a vallás? Persze ha önök a vallás szót hallják, tüstént lágy feszélyben vannak. A szó iránt való bántóan külső hódolat kötelező. Mindenki legünnepélyesebb faszádját ölti fel. Sem vi­gyorogni, sem köpködni, sem dohányozni nem ildomos, sőt a nőkön a kivágott ruha is megbotránkoztató. A dolog egy kicsit unalmas, viszont mindenki, nemde? Ásítani nem szabad, csak a végén. Szóval a vallás az a kényelmetlenség, amikor minden másképpen van, mint ahogy a valóságban van. Szemeiket kifor­gatják, sóhajtoznak és sopánkodnak és valamilyen óvatos és kí­nos illemet óhajtanak betartani és csaknem úgy érzik magukat, mint a püspök úr párnázott előszobájában. Mégiscsak bolond lé­nyek vagyunk, vagy nem? Egész életünkben a koszban henter­günk, de időnként szükségünk van arra, hogy valamilyen képle­tes és ájtatos hazugságban langyos lélekfürdőt vegyünk, lehet, hogy komiszságainkhoz új erőt nyerjünk. Ki tudja? Egyszer vala­kitől a jóságról lesújtó véleményt hallottam. Az illető semmit sem tartott oly aljasnak és a vallástól oly idegennek, mintha valaki jó. A vallástól a legmesszebb a morál van. Ezt a tételt elfogadom és e mellett ki óhajtok tartani. Sőt én tudom, hogy a vallás és a morál összetéveszthetetlen. Amit én a vallásban fontosnak tartok, éppen ez. Az igazi vallásos aktusban, éspedig kivétel nélkül minden esetben, valamely bűn, de nem is közönséges, hanem ritka és kivételes, sok esetben hajmeresztő bűn hirtelen, hirtelen, vala­mely szakrális érintésre felmagasztosul. Ez az! E pillanatban az ember valamiképpen Istennel a lehető legközvetlenebb érintke­zésbe kerül. Absztrakt? Mindjárt megmagyarázom. Ah, önök is olyanok, mint a tanítványok. Csak a példázatokat értik, magát a dolgot nem. Példa a görög tragédia. Agamemnón király leányát, Iphigeneiát, hogy kedvező szelet kapjon, az oltáron feláldozza. A jó ember tökhülyén bámul. Ez az Agamemnón igazán gonosz ember. Teremtő Atyám, saját leányát! Ez sok. Ilyesmit nem sza­badna megengedni. Hiszen ez bűn! Hol a törvényszék? Büntető törvénykönyv. Orestés megöli anyját. Börtönbe vele! A bíróság e rémtettet példásan torolja meg. Vagy, kérem szépen, itt van a mi pompás Ábrahámunk. Már ott áll az oltárnál, egyetlen fiát, a kis Izsákot megkötözte, a kőre fekteti és a kés után nyúl. De kérem, aggastyánnál az ilyen bestialitás igazán ritka. Itt van Dávid király, mindnyájan tudjuk, hogy erkölcsi életvezetése nem volt valami példás, a női hús szépségére különösen érzékeny volt. És ez a Dá­vid zsoltárokat írt, amelyek, valljuk meg, szépek, sőt ezek a zsol­tárok mélyen vallásosak. Szemtelen hipokrita volt. Éjszakáját érzéki mámorban töltötte, reggel, mikor feje fájt, rosszkedvében és a csömörtől verseket írt. Piha. Ó, igen, egyszer azt olvastam, az embert semmi sem tudja Istenhez olyan közel hozni, mint vala­milyen forró bűn, a bánat maró szenvedélye. De még ennél is több. Ismerem, sajnos csak távoli látásból, mint az ígéret földjét, a tisztult amoralitásnak azt a birodalmát, amelyben jó és rossz nincs többé, bűn és erény között különbség nincs, mert minden szó, gondolat és tett Istenből sugárzik és az emberen keresztül hozzá visszatér. Ismerem az erkölcs fölötti birodalmat, ahol Aga­memnón és Orestés és Ábrahám és Dávid e kivételes, vallásos percekben élt, amikor bűnt követett el, de éppen ebben a bűnben magasztosult fel és példa lett, nagyobb és mélyebb példa, mintha a koldusnak alamizsnát adott volna, vagy más, valamilyen olcsó és silány jótettet követett volna el, mint amikor az igazán jó em­ber barátjának száz forint kölcsönt ad, merő jószívűségből, de, persze, váltót kér. Micsoda jóság! Nos, kérem, én a vallásos aktus számomra egyetlen érthető jellemvonásának a szakrilégiumot, vagy mondjuk a káromlást tartom. Mindjárt meg is mondom, hogy miért. A mi szociális hétköznapunkat a magasabb világtól igen erős és magas és szilárd és kemény falszerű valami választja el és ezen a falon az ember semmiféle kenettel nem tudja magát átájtatoskodni, még akkor sem, ha legszebb ruháját veszi fel, még akkor sem, ha egyáltalán nem ásít és nem dohányzik és ezenkívül böjtöl is, ah, és ha igazán pontosan úgy viselkedik, mint, ahogy rendes ember az életben sohasem szokott viselkedni. Nos, kérem, ezen a kőkemény falszerű valamin az ember a spirituális világba Isten lényéhez közelebb nem jut át másként, csak ha annak teljes elemi erejével nekimegy és azt erőszakkal áttöri. Ez a szakrilégium. Ez a blaszfémia. Ez a szentségtörés. Agamemnón feláldozza Iphigeneiát. Orestés megöli anyját. Ábrahám feláldozni készül Izsákot. A szegény léha és kicsapongó Dávid az érzéki élvezetek­ben elmerül. A vallásos aktus paradigmája nézetem szerint, ami­kor Jákob felmegy a létrán az égbe és az angyalokat útjából lehajigálja. Szentségtörés? Igen, az. Őt, kérem, ezek az ajtónállók ne tartóztassák fel, ha Istenhez akar jutni. Erőszak nélkül nem megy. Itt az összes képességeket és a ravaszságot és a tudást és a kéz és az ész erejét latba kell vetni. Ezen az átkozott falon másként nem jutsz keresztül. Meg kell ölnöd a fiadat? az anyádat? a leányodat? Habozás és szó nélkül megöli. Ez a vallás. Istenhez jutni, minden­ áron és minél közelebb. Semmi egyéb nem számít. Ez, kérem, nem morál, ez nem jóság. Ez, kérem, a vallás. Kisebb gazságokat a szerelem őrülete is engedélyez. Tudjuk. A szenvedélyes szere­lem félig a tisztult amoralitás birodalmában van. A vallás őrületé­nek minden szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál apostol. Nekem minden szabad. A vallás a szociális hétköznap számára olyan, mint a park, ahol a bejáratnál és minden sarkon ez a tábla: Itt lé­tezni istenileg tilos. S amikor az ember a parkba ténylegesen lé­tezve bemegy, istenileg tiltott kihágást követ el és rossz lelkiis­merete van, mert jön az őr, felírja, kidobja és még fizethet is. Pokoli, nem? Mondom, az ember ebben az ünnepiesen tiltott parkban suttyomban somfordál és igyekszik onnan, lehetőleg, mielőtt nagyobb baj lesz, eltűnni. Micsoda kényelmetlenség! Az ember azt hiszi, hogy a vallásban a legnagyobb bűn a létezés. Az­zal, hogy él, az isteni hatóság intézkedéseit állandóan sérti. Léte­zésében megilletődve és feszélyezve és szorongva lehetőleg hülye és természetellenes magatartást vesz fel és úgy tesz, mintha nem is létezne. Ezért nem mer vigyorogni és köpködni és dohányozni és hangosan beszélni és elfogódottan sündörög és folyton a felvi­gyázót keresi és óvatos, pedig az új ruha van rajta és gondosan megmosdott. A vallás ezzel szemben az, amikor kezembe veszem a kardot és felmegyek a létrára és ha utamba százszor is angyalok állnak, azokat is ledobálom és Istenhez akarok jutni. Tilos? A táb­lát felrúgom. Mi az, hogy tilos? Tilos volt a szeretőmhöz menni, mégis mentem. Tilos Istenhez menni. Ha tízezerszer is tilos, ak­kor is megyek, mert hozzá akarok jutni. Őrület? Hát jó, legyen őrület, most ilyesmi nem tud érdekelni. Szentségtörés? Bűn? Le­gyen. A létrán fel akarok jutni és ebben engem még az angyalok serege sem fog megakadályozni. Meg kell ölni az anyámat? A fia­mat? Nem nagyon szívesen, de az árnyalatnak most jelentősége nincs. Ezek igazán fontos pillanatok. Ez a vallás. Úgy látszik, erőszak nélkül nem lehet. Jónak lenni? Kérem, erről a poshadt jóságról ne is beszéljenek. Semmiféle langyos jóság még senkit sem vitt Istenhez. Ahhoz, barátom, szenvedély kell. Az útból még az angyalokat is el kell zavarni. A fiadat és az anyádat meg kell ölni. Ahhoz őrület kell, a szerelem hozzá képest krumplileves. A vallás az, hogy a dolgokat odáig viszem, hogy fönt reszkessek nyolcezer méter magasságban és lent forrjak a vulkán izzó hasá­ ban, odáig viszem, hogy még a bűn is ellenkezőjére fordul. Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfőmös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes és nem is köpködök és nem káromko­dok, nem iszom és nem dohányzok, húst sem eszek, templomba járok és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el és az az elmé­letem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úris­ten: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtele­nül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak, mint a püspök úréi. Tudod mit, mondja az Úr, akkor én már inkább azt a fiúgyilkos Ábrahámot választom. Róla legalább tudom, hogy szeret. Igaz, nem olyan illedelmes és főként távolról sem olyan jó, mint te vagy, mert hiszen még emberölésre is vetemedett és ha kezét nem fogom meg, Jézus uccse, a kis Izsá­kot megöli. Ördöngős gazember. Mi? De azért én mégis őt válasz­tom és a prófétákat, akik dühöngtek és káromkodtak és Dávidot választom, aki nimfomániás volt és Pétert, az öreg svihák galileai halászt és végül is én a bűnösöket választom. Ezek egyáltalán nem jó emberek, de szívük az van. Tudnak szenvedélyesen sze­retni. És ha Istenről van szó, még az erős dolgoktól sem riadnak vissza. Ez tetszik nekem s az én szívem is kigyúl és azt mondom, gyere ide, fiam, hadd öleljelek meg. Ezek persze nem veszélytelen dolgok, azt önök is nagyon jól tudják és ha a bűnökre a vallás ne­vében én ilyen természetű felmentést adok, annak igen súlyos következményei lehetnek. Vannak is. A vallás módfölött veszedel­mes valami. Mert jöhetne valaki és azt mondhatná, hogy a menny­országba vezető út bűncselekményekkel van kikövezve. Igazán könnyű lenne és az összes hóhérok és útonálló orgyilkosok és csirkefogók és uzsorások és kurvák és diktátorok egyenesen az égbe szállnának, mi pedig, ha ezeknek a lényeknek társaságát el óhajtanók kerülni, kénytelenek lennénk tisztultabb légkörben letelepedni, mondjuk a pokolban. De én távolról sem vagyok azon az állásponton, hogy minden gyilkos Agamemnón, vagy Ábra­hám és minden szoknyavadász Dávid király. Az a feltevés, hogy a börtönök ártatlanokkal és szentekkel vannak tele, a valóságnak nem felel meg. Vagyis a bűnök végeláthatatlan sokasága tényleg bűn és nem felmagasztosulás. Itt következik az, amit én vallásnak nevezek. Az erkölcsös ember, ha igazán az és nem hipokrita, leg­feljebb igaz ember. A héberek zaddiknak hívták, a görögök dikai­osnak, a hinduk vidwan­nak. Fölemelő ilyen ember hangját hal­lani és szavát olvasni. Jézsaiást, vagy Ezékielt, a nagy dühöngőket, vagy Sókratést, az ironikus szentet, vagy az Upanishadokban az áhítatos Yajnavalkyat. Még fölemelőbb lehet ilyen embert látni, sajnos nem volt rá alkalmam. Ez az igaz ember még nyakig a mo­rál körében él. Sókratés soha fiát nem vitte volna mészárszékre, mert az morálisan nem lett volna helyes. Jézsaiás se ölte volna meg anyját. Ők a magas igazság atmoszférájában éltek, számunkra csodálatraméltó tisztaságban. E morális igazság fölött azonban van még valami. Ez a valami a Hit Óceánja. Ez a vallás. Veszedelmes dolog ez, kérem, mert itt már csak egyetlen valami vezet. A hit. Orestés és Dávid király bűncselekménye a morálból érthetetlen. Egyszerűen szentségtörés. A káromlás káromlás. Nincs rá mentség. De, aki a hit óceánjában él, az tudja, hogy Áb­rahám, amikor Izsákra kezét fölemeli, felmagasztosul. Az erkölcs körében az, hogy panta moi exestin, hülye anarchia. Nekem min­den szabad? Aszociális őrjöngés, ha tényleg így lenne, az emberek két hét alatt egymást tökéletesen és utolsó szálig kiirtanák. És mégis, kérem, káromlás és szentségtörés, bűn és minden szabad. Ez a hit óceánja. Ez a vallás. Meg szabad ölni a kis Izsákot is és kardommal a létráról az angyalokat, ha utamba állnak, le szabad zavarni. A hit óceánjának őrülete a vallás őrülete. Ez a létezés bo­ra. A morál ehhez képest cseresznyekompót. Megmondjam, hogy a kettő között mi a fokozati különbség? Megmondom. Mindaz, ami az igazság körébe tartozik, az nagy és szép és követésre mél­tó és emberi. A Hit Óceánja azonban már nem emberi, ez a Szent Szellem országa. Amit János evangélista Pneumának nevez. Ez a magasztos reszketés tündöklése, ahová nem jutsz el másként, csak ha az angyalokkal megküzdesz. Ahol nincs jó és rossz és bűn és erény. Ez a Pneuma, amely mennydörög és, amely a fák levelei között suttog. Ez az őrület szenvedélye és a szelídség alázata. Ha a hit óceánjában élek, mindent szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál, amikor látja, hogy az óceánban van. Orestés megöli anyját. Szabad. Az öreg Péter hiába svihák. Ó, nem igaz emberek! Ó, hol van már az igazság! Ők már a hit óceánján hajóznak, a színtelenül ragyogó magasságba értek, itt csak Isten van és Dávid itt énekli zsoltárait és itt nincs többé igaz ember, ez Dante Empyreuma, a létezés forrpontja, ide kell eljutnod, te szegény bűnös és koszos és beteg és hitvány idióta, ide kell eljutnod, te szellemben koldus, betegségeiddel és szennyeddel és bűneiddel és mindennek ellenére, karddal és zsoltárral és gyilkossággal és őrjöngve és fogadat összeszorítva, mindegy, ide az óceánba, minden szabad, hallelu­ja, ezt nevezem én vallásnak –

Webáruház készítés