Rudolf Kassner Rilke emlékezete című művéhez

„Nem ő-e közöttünk, ezt mondogatom magamban, hát nem ő-e közöttünk, írók és eszmélkedők között a legfontosabb? aki ilyen tiszta mondatokhoz érkezett, aki már most rendületlenül utasítja vissza mindazt a hamis vágyat és félreértést, amelyből mi újra meg újra csak póttáplálékot szívogatunk, és bódító mérgeket? aki félreáll a szentség hamis igényei elől, melyet (úgy hisszük) elérhetnénk, s mely oly határozottan cserbenhagyta a művészt…” – írja 1911-ben Rainer Maria Rilke egy levelében a Rudolf Kassner-i szellemiség és írásművészet sajátosságait mérlegelve.

Rudolf Kassner (1873-1959) osztrák filozófus, esszéista, a 20. századi „univerzális fiziognómiai” látásmód, vagy ahogyan ő maga nevezni szerette: a dolgok és lények „Minden-Egységéről” szóló tanítás kidolgozója, Rilke kortársa és barátja, aki mintegy két évtizeden át a költő egyik legfontosabb szellemi kapcsolatát jelentette.

A nyolcvanadik születésnapjára kiadott Rudolf Kassner zum achtzigsten Geburtstag – Gedenkbuch című ünnepi kötet egy helyén a maga szemléletének sajátos természetéről – a rilkei látásmódhoz való viszonyát is érintve – Kassner így fogalmaz:

„Az én látásom bizonyára aktívabb, feszültebb, férfiasabb látás, míg Rilke látása inkább passzív, odaadó, nőiesebb látás volt. Rilke odaadása a hallásban, a meghallgatásban, önátadása a szemlélésben a maga nemében végtelenül zseniális. Aligha létezett tisztább, zseniálisabb formája az odafigyelésnek, a rátekintésnek, az érzésnek, mint ahogyan az Rilkében megvalósult. Hátsó gondolatok nélkül tudott figyelni… Természetesen a rilkei látásmód és az én látásmódom közötti ellentét mindig is egyfajta teremtő, gyümölcsöző kiegészülés volt, kölcsönös felfokozás. E két látásmód szembeállítását nem szabad statikusan, antitetikusan megfogalmazni. Mindkettő, a látás és a képzelőerő is egyszerre pathetikus és aktív, sajátos jellegét pedig az egyik vagy a másik túlsúlya adja; a belső és a külső látásban is állandóan jelen van mindkettő: cselekvés és elszenvedés. A világ lerohan bennünket, de a szem is azonnal aktivitásba kezd; Goethe a szem öntevékenységéről beszél, a szemmel való »megragadásról«, a szem »válaszairól«, hogy minden egyes éber pillantásunkkal szellemileg tekintünk bele a világba és alakítjuk azt; az én látásom éber látás, nem teremtő, hanem ébresztő… A belátásokra azonban nem szabad rendszert építeni, akkor mindaz, ami ritmikus, hajlékony, érvényes, drámai – merevvé lesz és megkeményedik; minden éles lesz, éles szegélyeket és kontúrokat kap, fogalommá válik, az ember pedig állandóan megvágja magát. A platóni látás, a »szem tüze« egyfajta férfiúiság-fölötti látás, amelyben férfi és nő meghaladottá lesz, hiszen csak a látó és a látvány egybejátszásán, egységén keresztül jön létre az, amit látomásnak, víziónak nevezünk, s amely mindig az intuícióval, a képzelőerővel függ össze. A képzelőerő a szellem szeme; így kapcsolódik össze aztán gondolkodás és szemlélet is… A szemlélés izzását azonban a szellem a testnek köszönheti; »tükörre« és »tűzre« van szükség, hogy legyen világosság, legyen fény, hogy elérkezzék a virradat az éjszakán át vezető utunkon.“

A jelen kötetben Rudolf Kassner Rilkével kapcsolatos valamennyi írása és feljegyzése olvasható.

Palkovics Tibor