SZINOPSZIS
HAMVAS BÉLA
Seth. Kereszténység és hagyomány
(1946)
Hamvas a szellemi-kutató ember típusaként a magyar gondolati prózában tölt be kivételes pozíciót, azon egyszerű oknál fogva is, hogy a magyar gondolati prózában és esszében egy olyan sajátos hiátuson dolgozik, melyet a magyar tudományos és gondolkodói érdeklődés beépítetlenül hagyott.
Az 1946-ban keletkezett „Seth. Kereszténység és hagyomány” című munkája azonban nemcsak az imént jelzett „gondolati próza” hiátusát töltötte be, hanem felvetéseiben és mélyreható alaposságában az összehasonlító vallás- és kultúrtudományi elemzés máig is magában álló munkáját hozta létre. A második világháború éveiben íródott Scientia Sacra című szellemtudományi munka első részét követően Hamvas – talán a betetőzés igényével, a keresztény hagyomány mibenlétének megértése szándékával a középpontban – 1946 és 1947 között újra elővette nagyívű témáját. Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy az alapötlet, a szóban forgó mű gondolata már a harmincas évek közepétől foglalkoztatja a szerzőt, akkor nehéz lenne az életmű pilléréül szolgáló „Scientia sacra” és a jelen kézirat szövegét adó „Seth. Kereszténység és hagyomány” című írás ikonikus jelentőségét nem észrevenni, amit nemcsak magyar-, hanem világviszonylatban is egyedülállónak kell tekintenünk. Egyszerre átfogó és elmélyült, olvasója pedig pusztán ebből a könyvből is mintegy teljes képet szerezhet »az őskori emberiség szellemi hagyományának és a keresztény vallás- és kultúrkör gondolatvilágának belső, egzisztenciális összefüggéseiről. Nincs a komparatív vallás- és kultúrtörténeti iskolának még egy olyan könyve, amelyből alaposabb, átfogóbb, kiegyensúlyozottabb és ugyanakkor elmélyültebb kép volna kapható a téma egészéről. A méltató szavak azonban csak részben szólnak a páratlan olvasottsággal és szorgalommal bíró könyvtáros gyűjtőszenvedélyének, a szerző antikváriusi-archeológusi érdeklődésének, illetve az ennek köszönhetően összegyűlt és rendszerezett tudásanyag grandiózusságának.
Hamvas írásának és erős analitikus hangoltságának alapvetően három összetevőjét különböztethetjük meg. Elsőként is a múlt, a kezdet nagysága és kitüntetettsége, valamint a lényeg iránti érzéket és nyitottságot. Másodszor azt a törekvést, hogy a valóság igazi természetéhez, arculatához minél közelebb kerülve, a mindenkori kortársak számára kínáljon megállapításokat arról, hogy tulajdonképpen mi is az, amiben jelen helyzetünkben élünk. Harmadszor pedig a jövőre irányultságot, mely lényegében az éppen aktuális valóság megváltoztatásának szándékával terhes.
Hamvas „krizeológusként”, a mindenkori emberi válság tapasztalatából kiindulva, annak eredetét, okát és jelenvalóságát tanulmányozva jut el az archaikus kor (ha tetszik: az aranykor) írásos emlékeinek hagyományához, mert így látja kellő mélységgel és éberséggel tudatosíthatónak a létezés és a lét, a válság és az idill közötti szakadékokat. A „Seth. Kereszténység és hagyomány” című munkája megszületésének hátterében az a szándék is tetten érhető, hogy egy új látásmód alapjait fektesse le: ahhoz, vallja, hogy létünk alapjait, szellemi elődeinket és ránk hagyományozott szellemi örökségüket megértsük, a sokszerűben az egyszerűt, a sokszerűségben az egyöntetűséget kell meglátnunk, illetve – alkotóként, művészként – láttatnunk. S itt különös hangsúly esik az alkotóra, ahol is a kultúrkörünktől messze eső kultúrák interpretálásához elsősorban a személyiségén át közeledett. Azaz művében Hamvas oly módon elemzi a hagyományt, hogy egyszersmind aktualizálja is. Ily módon a „Seth. Kereszténység és hagyomány” című munkáját a Scientia sacra című másik írása mellett a magyar komparatív és tudományos értekező esszé-irodalom egyik csúcsaként is ünnepelhetjük.
