Interjúk

Hamvas Bélát se jobbról, se balról nem lehet kisajátítani – Palkovics Tibor a Mandinernek

 

 

 

- Sokakat villámcsapásként ér a Hamvas írásművészetével való legelső találkozás. "Le kellett szállnom a buszról...", "Megfordult velem a világ", "Egész éjszaka nem aludtam, képtelen voltam letenni" (stb). Vajon miféle határokat tör át Hamvas Béla a szövegeiben, hogy ilyen radikális hatásokat képes előidézni? Mi az, ami ennyire felkavaró, vagy épp szokatlan benne?

 

– Természetesen nagyon sok összetevőjét lehetne felsorolni ennek a hatásnak, kezdve magának a hamvasi esszényelvnek sajátos és intenzív kifejezőerejétől egészen a legmeglepőbb perspektívák megnyitásáig, a gondolatok sosem konvencionális kibomlásáig, vagy épp a „muzikális megkomponáltságig” – de bármilyen részletes analízis alá vonjuk is ezeket a szövegeket, egyes elemei sem külön, sem összességükben nem mutathatják meg e sajátos hatás tényleges eredőjét, mert az gyökereiben végső soron magából a megismételhetetlen személyiségből táplálkozik. Éppen úgy, mint amikor valakinek a jelenlétében, magatartásának, mozdulatainak, belső alkatának kisugárzásában egyszerre és minden előzmény nélkül érthetővé lesz valami, ami addig csak elmosódva, érzésszerűen és összefüggések nélkül derengett, vagyis hirtelen megjelenik az a távlat, amiben a belátás megtörténhet. Ha azonban az összetevők egésze közül mégis ki kellene emelni egyet, akkor talán azt a Hamvas személyiségében lakozó, platóni értelemben vett „anamnetikus” erőt, vagyis a létezés eredeti állapotára való „visszaemlékezésnek” a szavakon szüntelenül átütő jelenlétét lehetne megnevezni, amelynek viszonylatában az emberi létezés összes alapkérdését nemcsak folytonosan izzásban tudta tartani, hanem írásművészetén keresztül képes volt ezeket olyan közvetlen közelségbe is hozni, hogy mindez az olvasóban is újra lángra tudjon kapni. Valójában éppen ezt tartotta az írás egyik legfontosabb feladatának: „Az írásnak csak akkor van értelme, ha platonikus, ha »mint kiugrott szikrából támadt tűz« ég és gyújt” – mondja egy helyen. És még valami: Hamvas számára az emberi létnek ebben a visszaemlékezésben felmerülő eredeti, „aranykori” állapota, a „dolgok rendje” nem valamiféle „elveszett paradicsom” távoli és mitikus képe, hanem egy, az ember számára minden pillanatban nyitott lehetőség, amelynek érzékelése csupán konvencionális látásának felszabadításán múlik, és ez csaknem minden írásában a legerősebben jelentkezik.

 

- Ön hogyan találkozott vele először, és mely írását olvasta akkor? Miként emlékezik vissza az első Hamvassal kapcsolatos (olvasmány)élményére?

 

– Tizenhat évesen, gimnáziumi éveim alatt találkoztam az első Hamvas-írással. Ma is pontosan emlékszem, amikor barátommal – aki ma a hazai régizenei világ egyik legkiválóbb lantművésze és maga is jó ismerője Hamvas Béla műveinek – egy könyvesboltban járva rátaláltunk Hamvas egy kis művére, a két évvel azelőtt, 1983-ban a Magvető Kiadó Gondolkodó Magyarok sorozatában megjelent A világválság című kötetére. Ő emelte le a polcról a kis füzetet: „úgy hallottam, ez egy nagyon érdekes könyv.” Megvettük mindketten, és néhány nap alatt mindjárt el is olvastuk, párhuzamosan, a kis könyv nyomán pedig egy egészen új világ nyílt meg, új távlatok és léptékek, főként mindazzal szemben, ami akkoriban körülvett bennünket, amit a gondolkozás területén ismertünk, olvashattunk és elérhető volt. Ebben a műben számos olyan hivatkozás is volt olyan, akkor számomra még ismeretlen és izgalmas gondolatokra, és főként gondolkozókra, akik nevét kijegyzeteltem, hogy a könyvtárban műveik után tudjak nézni, ennek révén találkoztam először Kierkegaard, Nietzsche, Spengler vagy Ortega nevével, és ez volt egyben – nyilván egy eleve meglevő belső igény és rezonancia mellett – az az indíttatás, ami később a filozófia irányába terelt és vezetett.

 

- Némileg talán az imént említett különös hatóerővel is összefügg, hogy mindmáig sokan igyekeznek Hamvast kisajátítani, vagy - kicsit enyhébben fogalmazva - "rendkívül tendenciózusan interpretálni". Ön melyik interpretáció(ka)t tartja többé-kevésbé helyesnek, elfogadhatónak, illetve valamilyen szempontból hasznosnak, a Hamvas-életmű jobb megértését szolgálónak - és melyek bosszantják legjobban...? Illetve: úgy általában mit szól ezekhez a "kisajátítós játékokhoz"? (László András köre, Weiner-Sennyei, Darabos Pál, buddhista körök, képzőművészeti körök, őrületesen gyönge és hiteltelen "ezoterikusok" - és persze az irodalmárok, akik mindenek felett írónak lát(tat)ják Hamvast, és mint gondolkodót, szellemi hagyományokkal foglalkozó szerzőt már jóval kevesebbre tartják stb.)

 

– A 18. században Johann Georg Lichtenberg azt írta valahol, hogy mindenki folyton csupán saját Homéroszát, saját Horatiusát és Shakespeare-jét olvassa. Ez szükségképpen így van Hamvas művei esetében is, amely egy hermeneutikai, vagyis értelmezési, sőt metafizikai alaphelyzet. Vagyis az értelmezésben a kisajátítás mindig végbemegy, legfeljebb konszolidált, és így objektívnek tűnik. Valójában sosem az, de rendkívül összetett dolog, hogy végül is miként lesz a kisajátítás azzá, amit általában és szoros értelemben „kisajátításnak” nevezünk. Gyakran a kisajátításnak mondott jelenség tulajdonképpen nem is egyéb, mint az érintettség egy fajtája, vagyis a megértés egy mozzanata. Ez hozza magával, hogy az értelmezésnek és megértésnek ne „tárgya” legyen, hanem középpontja, vonzáscentruma. A probléma nem ezzel van, nem a „kisajátítással”, nem a „személyes elfogultsággal”, hanem ennek minőségével és irányával, amikor az értelmezés és megragadás üteme-dinamikája megszakad, lezárul és megmarad a „sajátnál”. Amikor a viszony megfordul, és az eredményből mindig kiderül, hogy valójában a szándék sosem az volt: eljutni a másik pólushoz, az értelmezetthez, a műhöz, a másik személyhez, hanem legfeljebb annyi, hogy önmagát, a sajátját valamiképp igazolja. Vagyis az értelmezettet eszközként használja, instrumentalizálja.

Amit Hamvas életművének megközelítésében negatív módon kisajátító értelmezésnek lehet nevezni, az többnyire sem az ún. tendenciózus megközelítéseket, sem az önmagukat kizárólagosan helyesnek vélő értelmezéseket nem érinti, mert ezek kiegészíthetők, korrigálhatók, és főként lehetnek termékenyek (legyenek ezek akár személyes vagy tudományos, filozófiai, irodalomelméleti stb. megközelítések). Ilyenek lehetnek még a tévedések is. Az egyoldalúság például – jóllehet korlátolt – nem feltétlenül probléma, mert ettől még lehet forró, és lényeges pontot ragadhat meg.

Van azonban az értelmezésnek olyan típusa is, ami valóban több mint problematikus, nevezetesen az, ami az értelmezettnek az eredeti távlatát nemcsak leszűkíti, hanem hőfokát lehűti, kontúrjait összemossa, méreteit lekicsinyíti és levegőjét elveszi, vagyis benne a tendencia pragmatikusan ilyen irányú. Ez lehet egyfelől tudatos, ami gyakran maga a fent említett instrumentalizálás – valójában ezt nevezném egyedül „kisajátításnak” –, másfelől fakadhat egyszerű elégtelenségből, értetlenségből, a készültség hiányából, s így csupán érdektelen – de lehet a kettő együtt is, ami a legrosszabb. Ez utóbbi eszköztárában az értelmezetthez való felemelkedést szinte mindig valamilyen indiszkréció helyettesíti. Mondjuk a „megérthetőség”. Mit jelent itt ez? Egészen természetes: az értelmező a pincétől a padlásig bekukucskál és megérti szerzőjének ember voltát és látja személyének ellentmondásosságát, persze a világért sem állítja, hogy ő mindent és teljesen és egészében, de azért mégis megérti szellemének kilengéseit, netalán elhajlásait, álarcait, morálját, szerelmi életét, kapcsolatát a nőkkel, a férfiakkal, a zsidósággal, a háborúval, az ivással meg az Istennel, de még a képzőművészettel és a politikával és a buddhizmussal is, megérti lelki gyötrelmeit, kudarcait, rejtett vágyait és küzdelmeit, még azt is jóindulattal érti meg, hogy egy írásán belül tízszer ellentmond önmagának, legvégül megérti nemérthetőségét is – mindezt „végre érthető nyelven”; az így megértett szerző aztán a címlapra alsógatyába kerül, mert végtére is mindenki hord alsógatyát, s mert – bár nagy ember volt – a hétköznapokon ő is csak így élte közöttünk ezerarcú és egyszerű életét. – Hogy persze az ilyesmi mennyire lehet érdekes, azt bizonyára a hasonló dolgokkal foglalkozó magazinok olvasói tudnák igazán megmondani.

Ez a típusú instrumentalizálás – másként mondva: kisajátítás – mégis minden egyoldalú és tendenciózus közvetítésnél destruktívabb, mert saját mértékeitől eloldva belülről aprózza fel és párologtatja el azt, akit be kellene mutatnia.

Egy sokkal szelídebbnek tűnő, de hasonlóan félrevezető és destruktív jelenség az, amely Hamvas Béla írásait pl. egyfajta szentimentális (ál)ezoterizmus, (ál)spiritualizmus légkörébe kívánja vonni, és – Hamvas kifejezésével – az „elliliomosodott lelkek” balzsamozó táplálékaként szeretné láttatni, aminek eredményeképp történhetett meg, hogy hosszú éveken keresztül és a helyesbítő tájékoztatások ellenére makacsul Hamvas Béla művének tulajdoníthattak olyan írásokat, mint az „Isten tenyerén ébredtem” című vers, vagy „A tükör törvénye” című összeállítás.

A legvalószínűbb azonban talán az, hogy az értelmezések és beállítások e két típusa – beleértve az ezeknek valamilyen módon megnyíló közvetítéseket – jóval szorosabban és mélyebbről függenek össze, mint az első pillantásra látható.

 

- Vajon kijelenthetjük - egy nem feltétlenül haszontalan leegyszerűsítéssel élve -, hogy Hamvas jobboldali ember volt? (Ha igen, akkor kérem, mondja el, milyen értelemben - mert hogy nem a mai magyarországi (párt)politikai értelemben, az még számomra is teljesen világos...)

 

- A leegyszerűsítés sajnos ebben az esetben sem, ahogy bármely más esetben sem igazán működik. Megkísérelni ugyanis Hamvast az ún. „jobboldal” vagy „baloldal” felől megragadni, olyan, mintha egy tenyérnyi lepkehálóval akarna valaki egy tigrist, a „vöröslő Nap szívéből kihasított” tigrist levadászni. Lehet-e így közelíteni valakihez, akinek legmélyebb benső önazonosságából olyan szavak fakadnak, mint hogy: „Szeretnék elterülni, mint a tenger és a Napra nevetni. Szeretnék gőzölögni, mint egy kráter és dühöngeni, mint a tájfun. Szeretnék föld lenni és teremni és szeretnék megenni minden ételt, megölelni minden asszonyt, szeretnék elégni, mint egy felrobbant üstökös, aki belerohan a Napba”? Vajon lehetne ezt úgy folytatni, hogy „szeretnék jobboldali lenni”, vagy „szeretnék baloldali lenni”? Hamvas mérhetetlenül intenzívebb világban élt, mint a politika izgalmai. „Igazságkereső” volt, a lét teljességének igazságát kereste, akinek a számára „a legmagasabb morál a szabadság” volt, mégpedig abban evangéliumi értelemben, hogy „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít benneteket”. Kétségtelen, hogy Hamvas világából számos értéket és gondolatot és kiindulópontot meríthet egy önmagát jobboldali, konzervatív érzületűnek valló ember, és ugyanígy egy baloldali elkötelezettségű is – ha már ebben a ketrecben kell mozogni. De ettől még Hamvas nem lesz sem az egyik, sem a másik, ahogy egy forrás sem lesz ilyenné, vagy olyanná azért, mert különféle emberek isznak belőle. Hamvas világa belülről ilyen szűkös elkülönítéseket nem ismer és az ilyen határvonalaktól mindig is távol állt, szellemének lendülete ilyen önkényes határokat sohasem tűrt meg. A tömegek, az egyenlőség eszméje, a szocializmus vagy a demokrácia szenvedélyes kritikája Hamvasnál nem „jobbról” jön, mint ahogy a konzervativizmus, a politikai hatalom, a „hazugság-erőszak-kizsákmányolás” vagy épp a fasizmus kritikája nem „balról”, ezen pedig semmit sem változtat az, hogy ha ezek közül bármelyikben egy szemernyi igazságot is talált, mellé állva határozottan ki is mondta azt. Az emberi létezés legfontosabb kérdéseit azonban – írja egy helyen a ’30-as évek közepén – mégis „csak egyetlenegy fajta ember fogja meglátni, az, aki már megundorodott a bolsevizmustól és fasizmustól, jobb és baloldaltól, de főképpen a középtől.”

 

- Nemrég új sorozatot indítottak Hamvas Béla Kiskönyvtár címmel. A szériában, mint azt rögtön az első beharangozóból megtudhattuk, Hamvas nagyesszéit "az eredeti kéz- és gépiratok sajátos szóhasználatának és írásmódjának figyelembevételével" adják majd közre. Érthetjük ezt a korábbi kiadás(ok) összeállítóinak, (meg)szerkesztőinek irányában kimondott finom kritikaként? Vagy másról van szó? (Mit jelent a "sajátos szóhasználat és írásmód" Hamvas esetében?)

 

– A Hamvas Béla kiskönyvtár sorozatának megindítását több szempont is motiválta. Az egyik, hogy a harminc éve megindult életműsorozatban az egyes művek úgyszólván csak ömlesztve, önálló helyiérték nélkül kaptak helyet, az új sorozatban most először juthatnak lélegzethez és mutathatják meg sajátos jellegüket, külön-külön, úgy, ahogyan eredetileg is íródtak, ráadásul ezt most egy olyan formátumban tudjuk megjeleníteni, amelyet Hamvas Béla mindig is nagyon kedvelt, mégpedig az egyik mesterének is vallott Rudolf Kassner esszéköteteinek a múlt század első felében az Insel Verlag gondozásában kiadott formátumát követve. Olyan művekkel indítottunk, amelyek már csaknem elérhetetlenek voltak, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy az itt megjelenő munkák a hamvasi elgondolás és írásmód eredeti intencióit követik, vagyis az eredeti kéz- és gépiratokat, nem pedig azoknak átszerkesztett és gyakran átírt, „javított” verzióit adjuk közre, ahogyan azt az életműkiadás régebbi köteteiben a korábbi szerkesztők tették. Ez a különbség döntő jelentőségű. A régi szövegkezelés gyakorlata nyomán, a sorozatos „javítások” folytán a Hamvas-szövegek sokszor érthetetlenné vagy félreérthetővé váltak, sőt gyakran az eredeti mondandóval ellentétes értelmet öltöttek fel, ami olykor egy-két betű szokatlan, de annál tudatosabb hamvasi használatának a korábbi szerkesztők általi önkényes, sematikus és figyelmetlen „javításán”, vagyis illetéktelen beleavatkozásán múlott. Hogy mindjárt egy példát is említsek ez utóbbira: a Scientia sacra II. részének (az életműkiadásban a 10. kötetben, Scientia sacra III. címen!) mindjárt az elején, a 8. pontban Hamvas arról beszél, hogy a modern civilizációban élő ember fokozott biztosítási és védelmi igénye azt jelzi, hogy a létezésben van valami, „amin könnyíteni akar és ami elől védelmet keres, ami elől elrejtőzik”. Majd néhány sorral lejjebb (az életműkiadás „javított” szövege szerint!) így folytatja: „Gondolatrendszereket szerkeszt, amelyekben valamiről ereje teljes bevetésével sem szerez tudomást.” Vagyis ez utóbbi mondat azt állítja, hogy dolgozik és küszködik szegény, mégpedig teljes erejéből, de erőfeszítése ellenére mégsem sikerül megragadni azt a valamit. Nos, az eredeti kéz- és gépirat éppen az ellenkezőjét állítja: „Gondolatrendszereket szerkeszt, amelyekben a valamiről ereje teljes bevetésével nem szerez tudomást.” Láthatóan „csupán” egy névelő elhagyásán és egy simább nyelvi hatást keltő betűcserén múlik itt minden. „Csupán” ezen múlik a mondat értelmének teljes kiforgatása. Mert az eredeti, torzítatlan szöveg éppen azt állítja, hogy arról a fenyegető valamiről az ember nem is akar tudomást venni, hogy gondolatrendszereinek megfeszített erejét éppen arra használja, hogy azt elfedje maga elől és ne kelljen tudomást szereznie róla. Ez a mű, a Scientia sacra második része már igen régen megjelent szerb és vietnámi fordításban is. Vajon a fordítók mit adhattak vissza e mondat alapvető jelentőségű megfogalmazásából?

De vegyünk egy másik típusú példát is, az eredetileg Magia-szutra című műből (életműkiadás 6. kötetében, borítón Mágia szutra, a kötetben Mágia szútra címen), ahol az életműkiadás szintén „fel-javított” szövege szerint a 24-25. pontok szövege így szól: „Böhme érdeme volt, hogy az univerzumban rendet teremtett.” A mű Hamvas általi gépelése sajnos nem maradt fenn, csupán a kézirat, amelyet nem mindig könnyű feladat kiolvasni, ahogy itt is csak e mondat félreolvasásából keletkezhetett az olyan képtelenség, mint ami a nyomtatott szövegbe belekerült. Mert Jakob Böhme természetesen egyáltalán nem volt sem istenség, sem valamilyen felsőbb hatalom, hogy az univerzumot rendbe tegye, és természetesen Hamvas sem írt le semmi effélét, merthogy az eredeti mondat így hangzik: „Böhme érdeme volt a zűrzavarban rendet teremteni.” És lehetne sorolni szinte vég nélkül.

A szomorú ebben az, hogy a régebben megjelent szövegekben – a Karnevaltól a Magia-szutrán át a Sareptáig és a Patmosig – tucatjával fordulnak elő a hasonló és ezeknél nagyságrendekkel kiterjedtebb átalakítások. A Hamvas Béla kiskönyvtár sorozatában (ahogyan már az életműkiadás utóbbi köteteiben is) az eredeti szövegek közreadása révén valójában most először tárulhat fel Hamvas Béla írásainak torzítatlan mondanivalója.

 

- Melyek lesznek a következő művek a sorozatban?

 

– A megjelent négy köteten kívül (Unicornus / Sziget / Magia-szutra / Platón-fordítások) idén még további négy kötet megjelenését tervezzük, közük olyanokat is, amelyek eddig soha nem kerültek még kiadásra, ilyen pl. Az öt Géniusz földje (1940), amelyet később, 1959-ben Az öt géniusz címen teljesen átdolgozott, vagy a Speak easy című esszégyűjtemény 1947-ből; valamikor a későbbiek folyamán pedig a Fiatalkori írások gyűjteményét, Az egyetlen anthropologia című nagyívű művének töredékben maradt szövegét, valamint a Scientia aeterna szintén feljegyzésekben és töredékekben fennmaradt szövegét is közreadjuk a sorozatban – hogy csak a kevésbé ismert címeket említsem.

 

 - Elég nyilvánvaló, hogy Hamvas életműve jelentős hatást gyakorolt a rendszerváltás utáni magyar könyvkiadásra is. Néhány szerző talán egyedül neki köszönhetően, az ő hivatkozásai miatt jelenhetett meg magyar nyelven. (Kassner, Guénon, Evola - kik még? Vajon mekkora hatása volt/van ezen a téren a Száz könyv című híres esszének? Elképzelhető, hogy legalábbis részben Hamvas atmoszférateremtő erejének köszönhetően jelentek (és jelennek) meg ezek a művek magyar nyelven?

 

– Rudolf Kassner, Julius Evola vagy René Guénon és az ún. „tradicionális szerzők” irányában megnyilvánuló érdeklődés, valamint műveiknek hazai megjelenése valóban Hamvas Béla munkásságához köthetőek. Talán még az orosz vallásfilozófusok, Bergyajev, Sesztov, Florenszkij, Szolovjov vagy Frank munkáit és néhány egzisztencialista gondolkozót lehet még ebben a vonatkozásban itt megemlíteni, de ezzel a sor nagyjából le is zárult. Ez pedig több szempontból is igen nagy probléma. Egyrészt, mert az a rendkívül széles horizont – és itt most elsősorban a 19. és 20. századi európai irodalom- és szellemtörténet legfontosabb eredményeire gondolva –, amelyre Hamvas Béla ráirányította a figyelmet, hogy azt a szellemi élet vérkeringésébe emelje, mára szinte teljesen beszűkült és elenyészett, a kapcsolódási pontok pedig hiányzanak. Másrészt ez a hiány magában a hamvasi életmű recepciójában, értelmezésében is egy olyan egyensúlyvesztést eredményezett, amely szélsőségeiben vagy a kierkegaard-i és nietzschei hatásokat unos-untalan hangoztató beszűkült iskolás filozófia érdektelen és fullasztó légkörének megközelítéseihez, vagy az „Isten tenyerén” ébredő Hamvas Béla szentimentális, füstölőktől illatozó és nem kevésbé fojtogató vulgár-ezoterikus képéhez vezetett. Nem véletlen, hogy az ún. Hamvas-értelmezések között az életmű tengelyében álló egyik legfontosabb és legjelentősebb műve, az említett iskolás és vulgár-ezoterikus megközelítéseket véglegesen kijózanító Sarepta körül mélységes csend honol.

Abban, hogy a fent említett néhány szerző Hamvas Béla hatására érdeklődést válthatott ki és fordításaik megjelenhettek, a döntő szerepet nem annyira A száz könyv című műve játszotta, mint inkább az egész életműben hangsúlyos közvetítői munkája, a lenyűgöző hatású esszéinek világában közvetített gondolatai a forrásaiként megnevezett nagy szerzőkről, de ide sorolható még szerkesztői tevékenysége és saját fordításai is, kezdve a Stemma-kör antik szöveg-fordításaival, vagy az Athologia humana gyűjteményével, egészen az Egyetemi Nyomda Kis Füzetei sorozatáig, de ugyanilyen lényegesek Az ősök nagy csarnoka fordítás-gyűjteményei, valamint életművének több száz tételt kitevő recenziói és könyvismertetői a ’30-as évek eleje óta, amelyekben a fontosnak ítélt szerzők és művek jelenlétének hiányát és hazai recepcióját kívánta pótolni, vagy legalábbis érzékelhetővé tenni.

Ennek a közvetítői törekvésnek az életműkiadás megindulásával párhuzamosan mindenképp folytatódnia kellett volna, mégpedig a Hamvas Béla kapcsolódási pontjaiként előtérbe kerülő szerzők és művek lefordításával – ahogyan ez lassanként a legfontosabb tradicionális szerzők megjelentetése terén meg is történt. E felhalmozott adósságából kíván törleszteni a Hamvas Béla kiskönyvtár „kiegészítéseként” Complementum címen hamarosan meginduló kiadványsorozat is, amelynek első darabja Rudolf Kassner Rilke emlékezete című kötete lesz, és várhatóan június végére jelenik meg, az év végére pedig Napok és tettek címen Stefan George összes prózai munkáját adjuk közre egy kötetben, amely már egymagában is a magyar könyvkiadás egy régi és fájdalmas hiányát pótolja majd. A Complementum sorozata tulajdonképpen olyan szerzőknek ad helyet, akik nemcsak Hamvas Béla gondolkozásának forrásai tekintetében elsődleges fontosságúak, hanem életműve értelmezése szempontjából is nélkülözhetetlenek: elsősorban Rudolf Kassner, Rudolf Pannwitz, Leopold Ziegler, Stefan George, Friedrich Gundolf, Ludwig Klages, Karl Wolfskehl, Friedrich Wolters, Eugen Diesel, Walter F. Otto, Ernst Jünger, John Cowper Powys, René Guénon, Nyikolaj Bergyajev, Martin Buber, Ferdinand Ebner egy vagy akár több reprezentatív műve szerepel majd a kiadványok között, a régebbi szerzők közül pedig mindenekelőtt Jakob Böhme, Louis-Claude de Saint-Martin és Franz von Baader néhány írása.

A hamvasi életmű érdemi értelmezését e művek magyar nyelvű hiánya természetesen nem akadályozhatta volna, hiszen a kutatás számára eredeti nyelven bármikor hozzáférhetőek voltak, ez azonban mégsem történt meg, s így egyre inkább teret adhatott annak a látószögnek, amely az indiszkrét zsurnalizmus és bulvár irányába fordulva olyan irányokat vett és vesz, amire Hamvas Béla életműve semmiképp sem szolgált rá, s aminél bizonyosan többet érdemel.

 

 

- Darabos Pál egy rendkívül impozáns terjedelmű, háromkötetes Hamvas-életrajzot írt. Ez a művet Kemény Katalin, Hamvas özvegye kifejezetten pocséknak tartotta. Ön mit gondol róla?

 

– Darabos Pál monográfiáját valóban sok és erős kritika érte – rögtön hozzátéve, hogy méltatlanul. Nem a kritika gyakorlása volt elsősorban a méltatlan, mert mint minden munkának, nyilván ennek is megvannak a maga hibái – számtalan nagyszerű vonása mellett. A méltatlanság a kritika csaknem rosszhiszemű hangjában, de még inkább abban a célzatában volt, amely Darabos Pált megkísérelte eltávolítani a hamvasi életmű közeléből. Hogy ennek milyen személyes okai voltak, az nem ide tartozik, mindenesetre ez egészében rányomta bélyegét a mű megítélésére. A három kötet hatalmas anyagot dolgoz fel, és mialatt az általános értékelését még mindig nagymértékben az említett kritika hangja határozza meg, a mai napig az egyetlen átfogó és mérvadó monográfiának számít Hamvas Béláról, és nincs kutató vagy komolyabb érdeklődő, aki valamely célzattal ne merítene belőle. Azon lehet vitatkozni, vajon Darabos Pál volt-e az, aki legjobban és legmélyebbről értette Hamvas Béla életművét, de az kétségtelen, hogy nála többet senki sem tudott róla – mégpedig a közvetlen hozzátartozókat is beleértve.

 

- Hamvas 56-ot követően egy rövid időre belépett a kommunista pártba. Ez nemcsak az írásai tükrében meghökkentő - illetve érthetetlen -, de az addigi (és természetesen a későbbi) életútjára tekintve is. Mit lehet jelenleg tudni erről a finoman szólva is különös eseményről?

 

– Legutóbb egy tanulmányban próbáltam már néhány támpontot megjelölni, ahonnan véleményem szerint e kérdés megközelítése egyáltalán elindítható, s amelyet itt a következőképp lehetne összegezni: Hamvas Béla több helyen is részletesen érintette azokat az impulzusokat, amelyek fokozottan arra indították, hogy a ’40-es évek közepén az alapvetően negatív és távolságtartó viszonyulását a szellemi érdeklődésétől távol eső területek irányában – legyen az szociális, politikai vagy gazdasági jellegű – átértékelje, s számukra „pozitív előjelet” adjon, vagyis: a távoltartás helyett a szellemi és exisztenciális realizáció minden idegenséget átfogó és asszimiláló törekvésének eszközei körébe vonja.

Mindezektől semmiképp sem lehet eltekinteni, ha valaki Hamvas Bélának a világháborút követő életszakaszára és munkásságára vonatkozó olyan visszaemlékezésekkel is szeretne számot vetni, amelyek arról a – sokak által vitatott, mások által megerősített – lépéséről számolnak be, miszerint Hamvas Béla 1945 folyamán a Kommunista Párt tagja lett, és annak mintegy másfél éven keresztül tagja maradt. Talán kevésbé ismert, hogy ezzel párhuzamosan más, hasonlóan bizonytalan beszámolók szerint ugyanekkor a Kisgazdapártnak is tagja lett. Hamvas Béla hagyatékának archívumában erre vonatkozóan a hivatalos jellegű iratok között olyan dokumentum, amely akár a Kommunista Pártba való belépését, akár kisgazdapárti tagságát igazolná, nem maradt fenn. Dokumentálható bizonyossággal jelenleg csupán egyetlen ilyen vonatkozású mozzanat állítható, hogy Hamvas Béla 1947 októberében a Szociáldemokrata Párt tagja volt, mégpedig az archívumban található párttagsági igazolvány szerint egyetlen hónapig, októberre szóló tagsági bélyeggel érvényesítve.

Amennyiben ez irányú indíttatásának voltak is külső tényezői, mindez csupán az eseményszerű felszín, amely a tényleges és valóságos szellemi összefüggések megértéséhez nem segít hozzá. Egy olyan életműben, ahol minden egyes szónak a valóságos élet a fedezete, aligha jelölhető ki más mérték, mint az a legmagasabb, amelynek vonzásában a szellemi törekvések és értelmek egésze teljesül. Bárhogyan is legyen, sem a visszaemlékezésekben említett vélt vagy valós lépéseinek, sem a ténylegesen dokumentálható eseményeknek valójában semmiféle politikai indíttatása vagy ilyen irányú szimpátiája nem volt, sokkal inkább egyfajta belső realizációs „intenzitásnak” a kiszélesedése, annak a szellemi asszimilációnak a legkonkrétabb extenzív megvalósulása, amelynek mindent magába integráló lendülete Hamvastól a történeti erőkkel és ellenállásokkal való közvetlen érintkezés felvételét követelte, s amelynek számos, ebben az időszakban született írásában is hangot adott. „Mindaz a hülye, komisz, aljas, piszkos borzalom – írja Hamvas 1947-ben –, ami századunkban oly virulens, életünk alapvető szépségét, nagyságát és jóságát még csak meg se tudja érinteni, sőt azt hallatlan módon felerősíti és feltüzeli”. Ez pedig leginkább akkor mutatkozhat meg, ha az ember a létezés egészét „a maga teljességében minden fenntartás nélkül megérti és birtokba veszi és a valóság teljessége számára kinyílik. Ha megvalósul benne a minden ember mélyén élő teljes ember, az óceáni érzület.”

A megközelítés kiindulópontjait tehát – legalábbis a magam részéről – valahol itt, a realizáció, a szellemi megvalósítás körén belül látom kirajzolódni, nem pedig a politikai motivációk világában, amely Hamvas Béla számára a cselekvések területén sem jelentett soha meghatározó instanciát.

 

- Milyen kiadványokra számíthatunk 2021-ben a Medio Kiadótól? Mik a hosszabb távú terveik?

 

– Ahogy már szóba is került, a Hamvas Béla kiskönyvtár sorozatában négy új kötet megjelenését tervezzük, ezekből június végére Az öt Géniusz földje, valamint Az ősök útja és az istenek útja c. művek kiadását, a kapcsolódó Complementum sorozatában Rudolf Kassner Rilke emlékezete című kötetét, majd még ebben az évben Stefan George Napok és Tettek c. munkáját. Kiemelném még a szeptember elején megjelenő Karneval című regény egykötetes kiadását is, amely megírása után több mint hetven évvel most jelenhet meg először ebben a klasszikus formátumban, úgy, ahogyan azt Hamvas Béla papírra vetette.

Az eredeti interjú itt olvasható:

https://mandiner.hu/cikk/20210525_hamvas_palkovics

Webáruház készítés