Hamvas Béla napra pontosan egy évvel a Fővárosi Könyvtárból történő elbocsátása után, már földmunkásként, 1949. november 10-én fejezte be a szentendrei Bubán-völgyben Silentium című esszégyűjteményét, amely egészen bizonyosan esszéírói művészetének egyik csúcspontját képviseli.
A „négy főtémára” épülő, szinte zeneileg megkomponált mű megírásának körülményeiről 1950 tavaszán egy levelében így fogalmaz: „...a tavalyi évem életem egyik legnehezebb éve volt. Már nem egészen fiatalon (52 év) testi munkába kezdtem. ...Eleinte napszám. Mindennap holtfáradtan haza, még vacsorát készíteni, azután mosni, ruhát foltozni és egyéb. Mikor azt hittem, nem megy tovább, a Gondviselés közbelépett... A munka késő őszig tartott, de október-novemberben már tudtam írni, fent a hegyen, az erdei házban e nehéz év tanulságait learatni. A Silentium címet adtam e négy kis tanulmánynak, tulajdonképpen zsoltárok ezek, ahogy most érzem őket...”
Művéhez készített vázlataiból kitűnik, Hamvas Béla a kidolgozás során még az egyes „zsoltárok” ütemét és belső dinamikáját is lejegyezte, „tételeit” zenei jelölésekkel látta el („A négy-en belül négy [alla breve] – Allegro – Adagio molto – Pastorale – Rubato”).
Ugyanakkor a Silentium megszületésénél a zenei gondolatnak ez a hangsúlyos jelenléte – az alapvetően négyességre épülő szerkezettel együtt („a négy, mint Isten országának száma, az Ítélet utáni csend”) – mélyen szimbolikus jelentőségű is: a hagyomány (a „Törvény”) világával szemben ugyanis a „keresztény ember létmozgásáról” a maga szüntelen átlényegülésében Hamvas szerint csakis a zene, a „zenébe rejtett metafizikai arithmetika”, s általa a rongáltságából megszabadított nyelv nyújthat számunkra fogalmat.
Kiadásunkban Hamvas Béla művét eredeti formájában, hiánytalanul, az autorizált gépirat szerint közöljük.
Palkovics Tibor
