„Nehéz szatírát nem írni” – mondja Juvenalis szatíráinak mindjárt az első könyvében, és a jelen kötetben olvasható írások tanúsága szerint ezt Hamvas Béla sem gondolta másként. Azonban a középkor végével, miként Hamvas mondja, az „elfogulatlan és tiszta derű kora” lezárult, s azóta „minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickensé, Molière-é egy kicsit keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás.” Éppen ez a hang szövi át, mégpedig minden könnyedsége és felszabadult nevetése ellenére a Hamvas Béla által 1929-31 közötti időre datált Nehéz nem szatírát írni című gyűjtemény darabjait is.
Az 1930-ban született Beszélgetés az Akropoliszon című munkája, amelyről maga Hamvas a következőket mondja: „szatíra is, nem is, dráma is, nem is, költemény, tanulmány. Mindenesetre a szégyentől félőrült ember írta. Ebben a műben seregestől vannak mondatok, amelyek a legközelebb állanak minden magyarul írott mű közül Homéroszhoz és a nagy keleti szent könyvekhez.”
A kötet utolsó írása, az 1956-57 között keletkezett Nem mind arany, ami réz, Hamvas Béla egyetlen vígjátéka. Ez a darab, amely Németh Antal színházi rendező felkérésére született, nemcsak műfaja okán áll önmagában, hanem azért is, mert talán nincs még egy olyan nagyobb lélegzetű műve, amelyet ennyire világos, csaknem meseszerűen könnyű levegő járna át, s amely ennyire zökkenőmentes lefutással haladna a maga harmonikus záróakkordja felé. A könnyed és világos vonalvezetés azonban itt mintha csupán azért engedne a vígjáték, a komédia sajátos műfaji követelményeinek, hogy tiszta és világos egyszerűségével ellenpontozza egy olyan időszak légkörét, amelyben a „nem írás nagyobb mű, mint az írás”, s amelyben „az egyetlen tanúság hallgatni.”
