Ez a könyv tulajdonképpen egységes mű tíz fejezettel, de minden fejezete önálló essay. A bevezetésben a szerző felveti a kérdést, vajon milyen helyzetben van az európai ember ma és milyen kilátásai vannak arra vonatkozólag, hogy a világról szóló tudását gyarapítsa? A válasz igen kedvező. Az európai ember ma az összes állami, társadalmi, szellemi, vallásos, filozófiai és pszichológiai viszonyok felbomlásának olyan fokán áll, hogy a dolgok benne és körülötte szinte folyós állapotban vannak. Semmiféle merev forma a látásban nem akadályozza. Az asztrológusok azt mondják, hogy a föld a XX. század közepén a Vízöntő (Aquarius) jelébe lép s ez azt jelenti, hogy a régi világ elmerül és az új élet küszöbén állunk. Az élet ilyen korban rendkívül nehéz. Aki boldogságot keres, annak alig lehet sikert jósolni. De, aki a dolgok értelmét kutatja, az ma mindent megláthat és megérthet.
A láthatatlan történet a lélek története. A szerző az emberi léleknek azt az objektív és külső történetét, amelyet a történettudomány és az élettan tanít, azzal a belső fejlődéstörténettel, amelyről a modern lélektan, mythológia és vallástudomány beszél, egybefűzi és a két történetet egymásba vetíti. Így jut el az első állomáshoz, amelynek sajátságos címe: „Wordsworth, vagy a zöld filozófiája” (W. or the philosophy of the Green). A könyv Wordsworth költészetében találja meg a lélek primordiális állapotát, az „első lelket”, a „zöld” lelket, amely úgy támad a földön, mint a kietlen, köves ősföldön, a sziklák felületén a mohák első zöld lehelete. A második fejezet „Poseidón”-ról szól, a görög erdő- és tengeristenről, aki a léleknek rovarszerű, féregszerű és hüllőszerű természetét jelenti.
A további fejezetek, illetve essay-k, egyre újabb és újabb képekkel és jelképekkel hozzák közelebb a lélek nagy láthatatlan történetét és ennek a történetnek fontos állomásait. Különösen jellegzetes essay az, amely „Milarepá”-ról, a tibeti szent aszkétáról szól. A szerző itt szembeállítja egymással azt, amit első léleknek és utolsó léleknek nevez. A szembeállítás úgy történik, hogy az egyik oldalon felvonultatja Peru ősi indián világát, nehéz köveivel, kőembereivel, kőálla-mával és rideg vadságával; a másik oldalon pedig a föld másik nagy magasfelföldi civilizációját, Tibetet, az aszkéták és a varázslók földjét, ahol sok ezer éves tudás alapján a lámák és a remeték a lélek utolsó fokán kívánják életüket megvalósítani. Milarepában az első és az utolsó lélek roppant feszültsége él. Ő a szenvedő ember. A szenvedés pedig semmi egyéb, mint a lélek két szélsőségének küzdelme, ezért nem más, mint az emberi lélek csodálatos érzékenysége a tökéletességre.
Hasonló képekbe öltöztetett, csaknem dramatikusan megszerkesztett módszerrel elemzi Beethoven zenéjét. Az essay címe: „A VII. szimfónia, vagy a zene metafizikája”. A két elem elnevezése itt, ebben az esetben a titáni zene, a szirének zenéje, a csábító, életszerű, a bűbájos varázs-zene az egyik oldalon, a másikon pedig: az egyszerű, halk, monotonnak hangzó, de annál mélyebb tücsökzene. Beethoven VII. szimfóniájában ennek a két zenének kontrasztja valósul meg.
A „Poeta Sacer” (Sacred Poetry), a „Meteora”, a „Héloise és Abaelard” fejezetei a fölvetett témát egy-egy adott esetben, konkréten, egy művészben, egy történeti élettel kapcsolatban fejtik tovább. Így jut el a szerző az utolsó essay-hez, amelynek címe „Ünnep és közösség”. Ez az utolsó lélek teljes megvalósulásának víziója: az emberiség egysége. A könyv azt állítja, hogy közösség tulajdonképpen nincs és nem is volt soha. Az igazi közösség megvalósulása az emberiség életének legnagyobb eseménye és éppen ezért ez csak az utolsó időkben valósulhat meg.
A láthatatlan történet lényegében és mondanivalójában filozófiai mű, de kifejezésének eszközei részben a művészetből valók, részben utalnak az őskori és keleti filozófiák (Chuang-tse, Upanishadok, Zohar, Empedoklés) kifejezési eszközeire, viszont rokonságot tartanak fenn azzal a modern irányzattal is, amely főként Szolovjevben és Berdjajevben szólalt meg. Ebben a rendkívül komplex látásban kitűnő alkalom nyílik arra, hogy a szerző szokatlan olvasottságát bemutassa, idézzen a Taotekingből és Goethéből, beszéljen Beethovenről és a tengeri véglények biológiájáról, a középkori misztikusokról, asztrológiáról és a modern lélektanról éppen úgy, mint a yogáról, a szociológiáról, az egyiptomi és a mexicói civilizációról. Kezében az essay is csak eszközzé válik, hogy a megfoghatatlant megfogja, vagyis, hogy a láthatatlan történetet láthatóvá tegye.
Hamvas Béla: A láthatatlan történet
(önrecenzió, 1947)
