///Palkovics Tibor: Az „authentikus hang” keresése
Palkovics Tibor
AZ „AUTHENTIKUS HANG” KERESÉSE

„Kedves Barátom! Ezúttal egész sereg kézirattal leplek meg. (…) A harmadik kéziratot egészen különös figyelmedbe ajánlom. A könyv, amiről szól, két fiatalember első műve és a legnagyobb mértékben figyelemreméltó. Talán karácsony előtt még erre is sor kerülhetne…” – írja Hamvas Béla 1936 októberében Sárközi Györgynek, a Válasz főszerkesztőjének. A levélben említett két fiatalember valójában Szabó Lajos és Tábor Béla, közösen megírt első művük pedig a nem sokkal a levélváltás előtt megjelent Vádirat a szellem ellen volt. A szerkesztő figyelmébe ajánlott kézirat megjelenésére azonban – amely természetesen Hamvasnak a kötetről azonos címen írott könyvismertetője volt – sem „karácsony előtt”, sem pedig Hamvas életében nem kerülhetett már sor. 

Recenziójának megírása idején talán még nem sejtette, hogy a Kerényi Károllyal fájó módon megszakadt közösség után az „egyedüllét kiváltságát” és ugyanakkor a „valódi közösség kínzó hiányát” a Vádirat két szerzőjével megtalált sorsszerű kapcsolata révén egy olyan „véglegesen megalapított közösség” lehetőségével oldhatja fel, amelyre – szemben az előzővel – „elmúlhatatlan megvalósításként” tekinthet majd vissza.

Ennek szorosan vett és konkrét kibontakozására, közvetlenül a háborút követően, a Hamvas Béla, Szabó Lajos és Tábor Béla között meginduló „csütörtöki beszélgetések” szellemi terében nyílt lehetőség. Ami ebben az időszakban, először a negyvenes évek végéig, majd az ötvenes évek elején a szentendrei „földműves-korszakot” lezáró döntéséig és inotai tartózkodása alatt életútjában, gondolkodásában megvalósul, az – mind a külső események, mind a benső, fúgaszerűen kibomló „tématorlódások” tekintetében és következtében – valóban egyfajta „coniunctio maxima”, olyan „nagy együttállás”, amelynek feszültségét átvilágítva az egész korszakot tisztázó és a benső forrpontokat feltáró művek nagy sorozata születhetett meg. 

Ezeknek egyik része a maguk nyelvi-stilisztikai megformáltságának belső határait és egyben csúcsait elérve bizonyos tekintetben valóban az egész életműnek a későbbiekben sem meghaladott csúcspontjait rajzolják meg (lásd a Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornisesszéit), másik részük azonban egy tudatosan végrehajtott, mindennemű adottság vagy „konstelláció” felszámolására és a „pseudológiamentes értelem” kidolgozására irányuló benső fordulatnak a nyelvi formákig lehatoló átalakulása révén egy minden előzőt magába emelő és ugyanakkor minden előbbitől eltérő szellemi „kutató-magatartás” bázisát és horizontját nyitották meg. 

Ez utóbbi művek közül Hamvas számára kétségtelenül az 1951-55 között Inotán és Tiszapalkonyán írt Sarepta volt az, amelynek kidolgozott összeállításában az említett fordulatot annak legutolsó mozzanatáig megpróbálta következetesen érvényre juttatni: „Megkíséreltem a merő konstellációt és mindazt, ami azzal összefügg, főként a stílust, a morális életrend felől felbontani. Oly életrendet választottam, amely spirituális minőségével a stílusra visszahat, ami abban nem valódi, felőrli és azt a valóságban való mozgás számára alkalmassá teszi.” A Sarepta mondataiban a valóságközeliség igényének ez az őrlőkőszerűen működő nyelvi formája az, amely csaknem szétfeszíti a hétköznapi világ grammatikáját, hogy a mulandó emberi életnek „ebben a fájdalmas ragyogásában” a gondolkodás „szüntelen kezdeménye” és érzékenysége révén a mindennapokból minden naplegyen, hogy az adottságok valamennyi formáját feloldva „minden szó külön nehézség” és „minden hang kérdés” legyen. 

Nem véletlen, hogy éppen a Sarepta írásának idején, az 1953-54 között vezetett inotai-tiszapalkonyai naplójában kerül előtérbe az „úgynevezett szófordulati korszakhatárok” és a „nyelvzökkenők” kérdése, mégpedig – súlyának megfelelően – a Scientia Aeternához készített feljegyzések között. Ezeket a „zökkenőket” ugyanis – miként a Sareptában mondja – éppen az életfölötti szokta kelteni, amely ugyanakkor mindig egy eltérő horizont megnyílásának lehetőségét is magával vonja. Ennek megfelelően művének címével (sarepta = olvasztás, finomítás) egyfelől új és igen nehéz élethelyzetének értelmét és távlatát jelölte meg, másfelől – Illés próféta szűkösségből bőséget teremtő sareptai történetére utalva – épp e nehéz periódus hatása alatt a benső erők és ellenerők felszabadulására igényt tartó várakozásának ad hangot. 

A legkülönbözőbb témákhoz fűzött naplószerű feljegyzések erőteljesen kapcsolódnak a Szabó Lajossal és Tábor Bélával kialakított szellemi munkaközösséghez, amelynek a háború után meginduló „csütörtöki beszélgetései” tágabb értelemben 1948-ig zajlottak. Az alapvető és meghatározó kapcsolódási pontokon túl a Sarepta azonban a maga „zökkenőivel” és „szófordulati korszakhatárával” ugyanakkor már egy teljességében új és autonóm, a kései esszék szellemi és nyelvi világa felé nyitott „magasabb stádium” terében mozog.

Bizonyos értelemben már A „csütörtöki beszélgetések” és szemináriumi hozzászólásokjegyzőkönyveiből és feljegyzéseiből is megmutatkozik Hamvas gondolkodásának és megnyilatkozásainak ez az autonóm és vertikális jellege, amely azonban sohasem a Te vagy a dialógus irányában való lezártság, hanem épp ellenkezőleg, sokkal inkább a valódi közösség talaján és „intellektuális nívóján” megvalósuló személyes intenzitás lendülete, dynamisa, megjelenési és kifejeződési formája, amely természetszerűen más alakot öltött, mint beszélgetőtársainak „egzakt szenvedélye”, s amely minden asszimilációra való törekvése mellett szükségszerűen meg is maradt. Mert amit ebben a dialogikusan megnyílt térben is meg kellett találnia, az a személyes és „authentikus hang” volt, s amit meg kellett alkotnia, az „az egész vonalon kérlelhetetlen következetességgel, életre-halálra keresztülvitt személyes életfeladat.”

Mindezektől nem függetlenül a ’45 őszén megindult „trialógusok” szűkebb körű jellege 1946 nyarán véget ért és nyilvánosabb keretek között folytak tovább. Ezen túlmenően Szabó Lajos 1946. szeptember 13-án – először pszichológiai, majd közgazdaságtani témakörben – szemináriumi előadássorozatot indított a fiatalabb érdeklődők számára, amelyek később több szakaszban, összesen mintegy öt témakört felölelve zajlottak. Ezekről – elsősorban Kotányi Attila és Kunszt György jegyzetei alapján – írásos összefoglalók készültek, amelyek között a szemináriumokra is gyakran ellátogató Hamvas Béla hozzászólásai is lejegyzésre kerültek.

Ebben az időszakban, negyvenhat őszén – mintegy önmaga számára is felmérve a kialakult viszonyokat – írja meg négy, egymást követő szakaszban Szabó Lajos kritikai megjegyzéseihezkapcsolódó feljegyzését, amelyben nemcsak helyzetük átfogó elemzését adja, hanem – a hamvasi gondolkodás tekintetében – egyúttal az egész korszaknak és a negyvenes évek végére kialakuló szellemi motívumoknak is talán az egyik legfontosabb, megvilágító és tisztázó értékű dokumentumát. Megfogalmazásai nemcsak a szellemi magatartás, a nyelv, az írás összefüggéseit, hanem a kereszténység és hagyomány alapvető kapcsolatának Hamvas számára mértékadó szempontjait is egy mélyen személyes érintettséggel megragadott „törvényfölöttiség” jegyében foglalják össze. 

Ugyanakkor azonban megfordítva, éppen ebben a törvényfölöttiségben nyílik meg számára a felfokozott személyes intenzitásnak az a tágassága, amely által a munkaközösség dialogikus terében „pozitív előjelet” adhatott a számára addig egészen távol eső szempontok és szemléleti területek „exisztenciális asszimilációjának”, vagyis annak,  hogy – miként a „csütörtöki beszélgetések” egy alkalmával fogalmaz – „a pozitív magatartás ezúttal a lét minden, számomra birtokba vehető (általam a szellem intenzív megmunkálása számára hozzáférhető) területére kiterjedjen.” 

Az itt megfogalmazott „pozitív magatartás” alapvető jelentőségű. A nem sokkal később, ’46 áprilisában Realizáció címszó alatt kibontott naplófeljegyzésében ugyanez a gondolat és követelmény „a három alaptörvény”-nek – de akár úgy is lehetne fogalmazni: törvényfölötti törvénynek – nevezett realizációs tételek harmadik pontjaként (III. Az összes lehetőségeket birtokba kell venni) fogalmazódik meg, s amely a másik két ponttal együttesen (I. A lét minden emberben állandóan teljes egészében esedékes – II. A valóságot a maga teljességében el kell ismerni) az 1951-ben befejezett Mágia szútra három „alapaxiómájának” szó szerinti megfogalmazása. Mindebben érzékelni lehet azt a távlatot és jelentőséget is, amelyben nemcsak a munkaközösség termékeny talaján fakadó inspirációk, hanem a korszak egészének kulcskérdései is kibontakoztak.

Ennek a „korszakos” szellemi „együttállásnak” a perspektíváit és eredményeit idézi fel Hamvas Béla még egyszer – mintegy a megelevenítés szándékával és a személyes ütközőpontok kimondásának közvetlenségével is – abban az 1958 őszén megfogalmazott három levélben, amelyet az akkor már Brüsszelben élő Szabó Lajoshoz írt, s amelyben minden kiérezhető feszültség ellenére még egyszer, egy „törékeny pillanatra”, felsejlik annak a szellemi közösségnek az intenzív aurája, amelyben Hamvas Béla is „rész volt”, s ugyanakkor „egész”. 

2018-06-25T10:42:53+00:00