Hamvas Béla: Zöld és lila – Részlet a Patmosz c. kötetből. Elolvasom
Shopping cart
0 Ft

László Ruth

Posztumusz interjú Hamvas Bélával

...hogy önmagát az örökléten lemérve a lélek miképpen legyen igaz.

R.: Nem tudom, emlékszik-e hajdanvolt látogatásaira nálunk, amikor hozott egy-egy kéziratot és mi ezeket legépeltük.

H.B.: Ó, hogyne! Jól emlékszem. A Mágia Sutra, Scientia Sacra. Persze, persze.

R.: Már akkor is annyi mindent szerettem volna megkérdezni, de valahogy nem mertem. Most kérdezhetnék?

H.B.: Interjúra gondol?

R.: Igen. Akkor az foglalkoztatott, vajon látnak-e valamikor napvilágot ezek az írások, mi lesz a sorsuk. A hatvanas években erre nem sok esély mutatkozott. Ön mit gondolt erről?

H.B.: Valóban nem sok esély mutatkozott a publikációra. De én amikor írtam, arra nem gondoltam, hogy az asztalfiókban maradnak-e az íráson, vagy olvasótáborom lesz-e, hanem csak leírtam azt, amely feltartóztathatatlanul előjött belőlem, a mélylelkemből. Az irás megadta azt a szellemi elmélyülést, amely nekem a legfontosabb volt.

Nekem az írás a tao, az írás az út.

Dehát tudnia kell, azt is megéltem, hogy az írásaim egy bombatalálat folytán elégtek. A műveimre és a könyvekre rászakadt az égő ház és elégtek.

R.: Igen, tudom. Az jut eszembe, amikor a Goetheánumot felgyújtották és Rudolf Steiner karbafont kézzel nézte a pusztulást.

H.B.: Igen, a háború is ilyesmi, szándékos pusztítás, öldöklés.

R.: Még mit jelent Önnek az írás azon kívül, hogy tao?

H.B.: Az írás számomra az intenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érek el. Csaknem minden lényegeset az írásban tudtam meg. És most hálás vagyok műveimnek, hogy oly sok mindenre megtanitottak. Tisztelem őket, mert magasabbra vittek, mint amilyen magasra a magam erejéből jutottam volna. Ragaszkodni hozzájuk? Mi ketten, a mű és én, dolgunkat egymással elvégeztük.

R.: Úgy emlékszem, volt egyszer egy Logosz látomása.

H.B.: Igen, ez a minden emberi mértéket meghaladó tanulási szenvedélyem idején történt. Lélektan, vallás, filozófia, néprajz, főként primítv népek, társadalomtan, történet, művészetek, irodalmak, őskor, kelet, középkor, nyelvek, zene, archeológia, valamint alkotói kényszer és intenzív stíluskeresés. Ebben a melankóliában egyszer azt álmodtam, hogy sötét rembrandtbarna fallal állottam szemben. A fal előtt állt Jézus, úgy, ahogy soha és sehol sem láttam. Elképzelhetetlen erőteljes alakban, olyan csontokkal és izmokkal, hogy az első pillanatra fel sem ismertem. Csak aztán értettem meg, hogy ez Jézus Logosz-alakja. A létezés legnagyobb hatalma. Kezében könyv volt és azt nekem nyújtotta.

Akkor úgy értelmeztem, hogy nekem adja a könyv dicsőségét. Ez rossz. Most látom, hogy a Logos-közelséget adta nekem, az írni tudást /kiemelés tőlem/, amely a tudás legmagasabb foka.

R.: A nevezetes névtelenség?

H.B.: Felszabadító volt. Nem szolgálni többé saját műveimet. Nem kell törődni többé még azzal sem, hogy nem törődöm velük. Mi lesz azzal, ha valami elkészül?

R.: De azt is írja egy helyütt, hogy arról nem mond le, hogy a világot magával húzza.

H.B.: Lehet, hogy ez ellentmondásnak tűnik, de valójában nem az. Anélkül, hogy ars poéticát fogalmaznék meg, ennek a gondolatnak a summázata az: nem nagy műveket kívánok teremteni, hanem magát a létezést elérni úgy, hogy ezt sugározzam arra, akinek kell.

Minden pillanatban létem egészét élni.

R.: Azt is írja, hogy az igazi mű posztumusz.

H.B.: Amíg az alkotó él, a mű is abban a káprázatban áll, amely minden élőnek az élettel együtt adott járandósága.

Nem szabad előnyét látni annak, amire az ember az életét rátette.

A műben önmagunknak önmagunk fölé újraalkotása kell, hogy megtörténjen.

Az életmű metapoiézisz, az ember önmagát önmaga fölé építi a végtelennek.

R.: Beszélgessünk egy kicsit a szegénységről. Hogyan élte meg, hogy a könyvtárosi élet után földmunkából és raktároskodásból kellett fenntartania magát?

H.B.: Fokozatosan álltam át a fizikai munkára. Tettem néhány kísérletet, hogy fordítok, de nem a saját nevemen, de ezt nem fogadták el a hivatásos fordítók. Hogy ne legyek KMK(közveszélyes munkakerülő), kertészkedtem Szentendrén. Ebben nagyon sok örömöm volt, mert szeretem a természetet, a csöndet és a magányt. Nem állitom, hogy könnyű volt akácfa gyökereket kivágni, mert ezek nagyon görcsösek. De volt egy barackfám, reggel leszedtem a barackot, három forintot kaptam kilójáért, azon tudtam kenyeret venni. Anikor pedig Palkonyán raktároskodtam, az üres estéken tudtam olvasni és írni, csak hétvégeken jártam haza.

R.: Mint égbekiáltó igazságtalanságot, hogyan élte ezt meg?

H.B.: Nem adatott meg, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen kirohanjak, erről a kirohanásról könyvet írjak, majd a könyv jövedelméből kényelmesen berendezkedhessek.

De ez így jobb volt.

Socratestől fennmaradt egy mondás: Jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint cselekedni.

R.: Igen; már a régi görögöknél sem volt minden rendben.

Nem baj, hogy még nem fogytam ki a kérdésekből?

Mi a véleménye az egyén és a közösség kapcsolatáról?

H.B.: Paradox.

Az ember minél jobban megismeri önmagát, annál kisebb esélye  van a beilleszkedésre. Az egyén hamarabb kicsiszolja, vagy kimunkálhatja az új értékrendet mint a közösség, amelynek a kollektív felemelkedése igen lassú folyamat…

Az egyén sok áldozatot kell hogy hozzon a közösségért. Sokszor az életet is fel kell áldozni. Persze nem képmutató, farizeus módra. Ezek az igazán nagy fájdalmak.

R.: Az Ön társadalmi helyzete is az volt, hogy társadalmon kívüli. Mondhatjuk azt, hogy sorsa a magány?

H.B.: Nem, az én sorsom nem a magány volt, hanem az írás.

R.: Igaz is, egyszer úgy fogalmazott: műveimet én már az árokparton is megírom.

H.B.: Valóban mondtam ilyesmit, de nem szabad a sorsnál túlságosan lehorgonyoznunk, mert az a mulandóság.

A sorsnak, az ínségnek, a szenvedésnek fontos szerepe van az út megtalálásában, abban, hogy személyes életünket az egyetemes létbe emeljük át. Mert a sors teljességébe beletartozik a szellem is. Talán így ragadható meg a lényege.

R.: Mit ért egészen pontosan a szellem szón?

H.B.: A szellem nem tudás, nem intelligencia, nem műveltség, nem okosság. A szellem a szabadságban és teremtésben fejeződik ki leginkább. Igen. A szellem: teremtőerő.

A szellem nem filozófia, nem elmélet, mentes a félelemtől.

A bölcsesség, szabadság és szeretet ötvözete.

A világ világossága.

R.: Ki lehet szellemi ember?

H.B.: A logos birtokosa.

Aki a lét magasabb és alacsonyabb szférái között a kapcsolatot fenntartja, tanultságától és társadalmi helyzetétől függetlenül.

R.: Arlequin, a létezés zsenije.

H.B.: A tarot 0. vagy 22. lapja. Ahol a kezdet és vég összeér.

Még a szellemhez: Amit meg kell értenünk, az a világ metafizikai háttere, a kozmikus ősrend összhangjáról való tudás.

Ez a szellem mibenléte.

R.: Az asztrológia hozzásegíti az embert ehhez a szellemiséghez? Kérdezhetek a képletéről?

H.B.: Ó, igen. Az asztrológia nagyon sokat segíthet az embernek. Egész életünkön keresztül foglalkozhatunk asztrológiával, mert sok dimenzióból tár fel jeleket. Nem az asztrológiának szenteltem az életemet, de a képletemet persze ismerem. A tavaszi nap-éj egyenlőség napján születtem Kos nappal és Halak ascendenssel. Ezért nekem a víz őseleme a legfontosabb éltetőerő. A víz borrá, a bor vérré, azaz lélekké változik. Nekem a víz anyag, bor, lélek, vér, vagyis szellem, dupla transzszubsztanciáció, amelyet itt a földön át kell élnünk.

R.: És a Holdja?

H.B.: Trigonban a Nappal a Nyilas jel elején van, konjunkcióban a Szaturnuszzal és az Uránusszal. Mindez az Mc közelében, a X.házban. Lent pedig szemben, a IV. házban az Ic. közelében a Neptun és a Plútó. Ez az életem tengelye, az én axis mundim.

R.: Amelynek mentén életét a vízszintesből a függőlegesbe emelte? A transcendens bolygók igen kiemeltek a képletében, ha jól értem.

H.B.: Fogalmazhatunk így. A Szaturnusz ebben az emelt helyzetben nagyot bukhat. Engem földönfutóvá tett hazámban és koromban. A sors ura, a Küszöb őre. Nem engedi át, csak ha az ember érett a továbblépésre.

Nem a magány a sorsom, hanem a sorsom megértése. Én jóban voltam a sorsommal, a tanítómesteremmel, nem szegültem ellene és nem a kegyetlenségét, hanem az igazság mesterét láttam benne. Nem hagyott elveszni holmi személyes nyavalygásban. Emel és buktat.

R.: A magány, az elszigeteltség, az elutasítottság, a megtagadottság, a száműzöttség, az még érdekelne engem. Bármilyen misztikusnak tűnik, — talán nem fogja buta kérdésnek tartani — de hogyan lehet azt kibírni?

H.B.: A magány valóban misztikus.

Az én életemben afféle belső emigráció volt. Végülis elhagyhattam volna Magyarországot, mint annyian mások és akkor nem kellett volna segédmunkásnak lennem. De én itt élhettem meg az öt géniusz integráltságát, nekem ezt kellett tennem.

De a magány, csakúgy, mint a böjt, mágikus állapot. Fokozza az ember éberségét, megszólalnak az emberben a lélekmélyi  harangok, meghallhatjuk a belső hangunkat.

A magány ebben az értelemben inkább dialogikus.

A szakrális hallgatás misztériuma.

R.: Nevezhetjük Önt az élet zarándokának?

H.B.: Abban a vonatkozásban igen, hogy vertikálisan az én utam is a tanitvány, a családfő, az erdei remete és a zarándok. Ez utóbbi nem gyűjt vagyont, de mindenét elajándékozván, evőcsészéjét övére kötve indul kifelé az emberi társadalomból, az életből. Útja már nem a keresés, hanem a létbe vezető zarándoklat.

R.: Azért sokat ír a hitvány ripőkökről. Úgy érzi megbirkózott a világ  gonosz erőivel?

H.B.: A világban lévő sárkányt csak az győzheti le, aki önmagában is legyőzte. Valóban többször neveztem a Földet az Antikrisztus országának, vagyis a nihilnek, fantazmának, valótlan nemlétezőnek, a személytelen megszólíthatatlannak.

De mindig azt is megjegyeztem, hogy The divine is only real.

Én gyűlölet helyett az Úrral való szövetséget kerestem. Ennek mágikus vonala — wunderline — Henochtól Keresztelő Jánosig tart, akit lefejeztek, mint tudjuk.

R.: Az élettémához jutottunk.

H.B.: Csak egyetlen élettéma lehet: Isten megismerése. Ez önmagunkon keresztül, a lelkünkben és lelkünkkel történik. Egy ponton túl meg kell történnie a fordulatnak, amely az ember orientációját helyes irányban tartja. Ez az egyéni felelősség. A világ olyan, amilyen, soha nem volt tökéletes az úgynevezett aranykor óta. De hogy részt veszünk-e a létrontásban vagy nem, az már teljesen tőlünk függ.

R.: Az életszentségről szóló tan megalapítása közelebbről mit tartalmaz?

H.B.: Nem sikerült, hogy olyan legyek, mint Csuang-ce görcsös fája, akit senki nem tud felhasználni semmire.

(Egy pillanatig nagy szemeket meresztettem, de nem törődött ezzel.)

R.: Tetszik, amikor úgy fogalmaz, hogy az életharc, a létért való küzdelmet a létről való gondoskodás kell, hogy felváltsa.

H.B.: Az alapállást mindenkinek meg kell találnia és ki kell munkálnia magában, életvitelében.

A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára elveszett, eltemetődött, meg nem valósítható… arról néha csupán egy-egy magányos ember, vagy kisebb zárt közösség tudott.

R.: Ne vegye méltatásnak, de fantasztikus kifejezéseket használ. Például az elaljasodás apoteózísa.

H.B.: Dezintegrált emberek dezintegrált társadalmában élünk. De a mindenféle krízis gyökere a transcendens pólus hiánya. A vallási krízis függvénye a politikai, filozófiai, morális, művészi, gazdasági, társadalmi krízis. Mindebből egyszerre és csak a transcendens pólus megtalálásával lehet kilábolni.

R.: Az egyes embernek ebben mekkora szerepe van?

Arra gondolok, hogy egy fecske nem csinál nyarat…

H.B.: /majdnem közbevág/ –

De az első fecske  jelzi , hogy közeleg a nyár.

Azt vallom, amit Clemens Alexandrinus úgy fogalmazott meg:

“Elég, ha egyetlen ember válaszol a szfinxnek”.

De Vivekananda is hasonlóan nyilatkozik, amikor azt mondja:

“Ha valaki magányos hegységben, barlangba falazva nagy igazságot gondol és a következő pillanatban meghal, az igazság kilép a halott fejéből, kilép a befalazott barlangból, elhagyja a magányos hegységet és az egész világon elterjed”.

R.: Az eltelt negyven esztendőben sokakhoz eljutottak az írásai.

Vajon Ön torzónak érzi az életművét?

Egyszer Szedő Dénessel beszélgettünk Önről, és ő azt mondta:

“Jobb Hamvasnak, hogy nem írhatta meg a műveit”.

Nekem kicsit mellbevágó volt.

H.B.: Pedíg igaza volt abban, ami a szellem sorsa a létforgatagban: a szellem hatalom nélkül elvész,

de ha a hatalomhoz nyúl, akkor is elvész.

R.: Vagyis a szellem csak önhatalmúlag szabad, hogy hasson?

H.B.: Az abszolút érvénynek kell abszolút érvényt szereznie.

Hogy torzó-e az életművem? Hát mit is mondjak.

A töredék, a torzó, a fragmentum mindig az abszolút megjelenése véges körülmények között.

Az emberi élet is véges az időben. Bartók Béla is tele poggyásszal  távozott hatvannégy évesen, Mozart harminchat évet élt. A Requiem értékét nem a formális befejezés adja, hanem ahogyan tovább zeng a lelkekben.

Az írásban is létem egészét próbáltam megélní.

A halálban az ember maradéktalanul az isteni erők rendelkezésére bocsájtja magát.

R.: Egy mondatban összefoglalná beszélgetésünket?

H.B.: Egy mondatban?

Minden ember alapállása a gond, hogy az örökléten lemérve önmagát, a lelke miképpen legyen igaz.

FORRÁSMÚVEK:

Silentium
Unicornis
Titkos jegyzőkönyv, Vigilia Bp. 1987.
Szellem és egzisztencia Pannónia 1988.
A világválság Magvető 1993
Az öt géniusz
A bor filozófiája Életünk 1988.
Scientia Sacra Magvető 1988.
Patmosz I. II. Életmüsorozat 3-4.

AKI ÉLETÉT ÍRÁSSÁ, IRÁSAIT ÉLETTÉ TRANSZFORMÁLTA

Hamvas Bélával élete utolsó öt esztendejében személyes kapcsolatban álltam, valóban gépeltem műveit, amelyek akkor még kiadatlanok voltak. Különösen inspiratív hatása nem hogy nem halványult az évtizedek során, hanem inkább egyre intenzívebb. 1988februárjában alakult meg a Hamvas Kör, amelynek alapító  tagja vagyok. A Körbenelhangzott előadásokból a születésének centenáriumán, 110 éves évfordulóján, halálának 30 éves évfordulóján kiadványokat szerkesztettünk:

Gyémántnál keményebb Bp. 1997.
Nevezetes névtelen, Oziris, 1999.
Fényvaluta, Helikon, 2007.

2009 nov. 7-én a Kör a Százhalombattai Hamvas Béla Könyvtárral és a Szentendrei Könyvtárral közös rendezvényben emlékezik meg halálának 40 éves évfordulójáról Szentendrén.

A posztumusz interjú ennek a készülődésnek az egyik terméke.                                               

László Ruth