Hamvas Béla: Zöld és lila – Részlet a Patmosz c. kötetből. Elolvasom
Shopping cart
0 Ft

Nehéz nem szatírát írni

Raktáron

„Nehéz szatírát nem írni” – mondja Juvenalis szatíráinak mindjárt az első könyvében, és a jelen kötetben olvasható írások tanúsága szerint ezt Hamvas Béla sem gondolta másként. Azonban a középkor végével, miként Hamvas mondja, az „elfogulatlan és tiszta derű kora” lezárult, s azóta „minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickensé, Molière-é egy kicsit keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás.” Éppen ez a hang szövi át, mégpedig minden könnyedsége és felszabadult nevetése ellenére a Hamvas Béla által 1929-31 közötti időre datált Nehéz nem szatírát írni című gyűjtemény darabjait is. 

Az 1930-ban született Beszélgetés az Akropoliszon című munkája, amelyről maga Hamvas a következőket mondja: „szatíra is, nem is, dráma is, nem is, költemény, tanulmány. Mindenesetre a szégyentől félőrült ember írta. Ebben a műben seregestől vannak mondatok, amelyek a legközelebb állanak minden magyarul írott mű közül Homéroszhoz és a nagy keleti szent könyvekhez.”

A kötet utolsó írása, az 1956-57 között keletkezett Nem mind arany, ami réz, Hamvas Béla egyetlen vígjátéka. Ez a darab, amely Németh Antal színházi rendező felkérésére született, nemcsak műfaja okán áll önmagában, hanem azért is, mert talán nincs még egy olyan nagyobb lélegzetű műve, amelyet ennyire világos, csaknem meseszerűen könnyű levegő járna át, s amely ennyire zökkenőmentes lefutással haladna a maga harmonikus záróakkordja felé. A könnyed és világos vonalvezetés azonban itt mintha csupán azért engedne a vígjáték, a komédia sajátos műfaji követelményeinek, hogy tiszta és világos egyszerűségével ellenpontozza egy olyan időszak légkörét, amelyben a „nem írás nagyobb mű, mint az írás”, s amelyben „az egyetlen tanúság hallgatni.”

2 990 Ft

Kategória:

További információk

Oldalszám

496

Kiadás

2016., első kiadás

Sorozatszám

29.

Sorozat

Hamvas Béla-életműsorozat

Műfaj

Szatirikus írások

Tartalomjegyzék

NEHÉZ NEM SZATÍRÁT ÍRNI
Juregia
A nagy ember
Ruvenzori
A hazugság diadala
Jubileum
A káposztáskert
Oidipusz

BESZÉLGETÉS AZ AKROPOLISZON

NEM MIND ARANY, AMI RÉZ

Idézetek

„Hucul minden alkalmat felhasznált, hogy a szürke madarat oktassa, életét minél szebbé és erkölcsösebbé tegye. Evés közben elmélkedéseket tartott, szentek cselekedeteit mondta el, és gyakran célzott arra is, amit ő maga tett egyik vagy másik szűkölködővel. Egy este, amikor a szürke a disznókat etette, Hucul párhuzamot vont az ember és a disznó között. Abból indult ki, hogy a legtöbb ember ettől a ronda állattól milyen keveset különbözik. Mennyire egyformák vagyunk, suttogta fájdalmasan, mennyire hasonlítunk hozzá még abban is, hogy szeretünk a piszokban fetrengeni. És senkinek sem jut eszébe, hogy az undorító állat sorából kiemelkedjék. Mennyire szeretne egyszer olyan embert látni, aki megalázkodik és bevallja, hogy ő is koszos disznó. Hogy étele, amit esetleg tányéron eszik, alig különbözik a mosléktól. Elég erősnek érzi magát a szürke arra, hogy ezt bevallja? Igen, igen, mondta grey, belátja, hogy Huculnak teljesen igaza van. És ha most felszólítaná arra, hogy ízlelje meg az ételt, amit testvérei esznek, megtenné? Grey megrettenve nézett a moslékos vödörre, aztán Huculra. Egyek a moslékból? – kérdezte. Hucul felsóhajtott. Nem szavakkal, nem szavakkal. Térdeljen le és igyék belőle. A szürke madár egészen megzavarodott. Letérdelt, és szemét behunyta. Lélegzetet vett, és a vödör fölé hajolt. Kis ideig térdelt így. Aztán fejét lehajtotta, és a moslékból ivott.” (Nehéz nem szatírát írni)

„Hol a csalás? Itt és ott. Fenn és lenn. Kívül és belül. Nálam, nálad, nála. Ma és tegnap és régen és holnap és mindig. Földön és égen és pokolban és levegőben és föld alatt. Születésben, életben, érzésben, gondolatban, evésben, szerelemben, halálban. – Ó, szeretnék önmagammal tehetetlen lenni, mint egy darab kő. Szeretnék hajlongani a szélben, mint a pálma. Szeretnék kinyílni, mint a napraforgó. Szeretnék elterülni, mint a tenger és a napra nevetni. Szeretnék gőzölögni, mint egy kráter és dühöngeni, mint a tájfun. Szeretnék föld lenni és teremni és szeretnék megenni minden ételt, megölelni minden asszonyt, szeretnék elégni, mint egy felrobbant üstökös aki belerohan a napba.” (Beszélgetés az Akropoliszon)

„Apám, mint kancellár őszült meg, és bölcs ember volt. Azt mondta nekem: ha a paraszt jajgat, maradj nyugodtan, ha a nemes jajgat, maradj helyeden, ha a kereskedő jajgat, ne törődj vele. De ha megjelennek a huncutok, azonnal köszönj le és vonulj vissza. …A huncutnak nincs meggyőződése, a huncut nem tudja mi a hűség, mi az igazság, mi a szégyen, ha a tatárok jönnek, őket szolgálja, ha a törökök, őket, buzgó szorgalommal és azt suttogja, én mindig tatár voltam, csak nem lehetett róla beszélni. Oda gyűlik, ahol a kiváltságok vannak és a zsíros állások és furakodik és hízeleg és bókol, ma görnyed előtted, holnap hátulról leszúr, nagy szája van, mindig azt hirdeti, amit ma mondanak, terpeszkedik és ripők és nincs aljasság, amire a borravalóért ne lenne képes, még titokban sopánkodik is, hogy az élet milyen nehéz és minden betevő falatért hazudni kell, de semmit nem tudsz meg, amit ő már ne tudott volna, mert remek szimata van, mindig ott sündörög, ahol valaki emelkedik.” (Nem mind arany, ami réz)