Hamvas Béla: Zöld és lila – Részlet a Patmosz c. kötetből. Elolvasom
Shopping cart
0 Ft

Anthologia humana

Raktáron

Az eredetileg 1946-ban Hamvas Béla szerkesztésében, tanulmányával és részben fordításában megjelent Anthologia humana című kötet olyan válogatott rövid idézeteket, aforizmákat foglal magában, amelyek az ókortól egészen napjainkig mintegy „ötezer év bölcsességét”, az emberi lét „áldott történetének” talán legfontosabb fejezetét beszélik el.

 

2 990 Ft

Kategória:

További információk

Oldalszám

496

Sorozatszám

1.

Kiadás éve

2015., első kiadás

Sorozat

Hamvas Béla-életműsorozat

Hamvas Béla bevezetője

E lapokról ötezer év néz le reánk. Ami ezalatt az ötezer év alatt a felszínen történt, azt megőrizte a világtörténet; a háborúk, az éhség, a forradalmak, a népek pusztulásának, a vérontásnak átkozott története. Nem ez az egyetlen. Alatta és mögötte van a művészetek, a vallások, a filozófiák és a költészet áldott története. Ez a másik, és ez az igazi. Az emberi lét igazi melódiájának szövege nem a pusztuló Babilon, a letiport Egyiptom, nem a rothadó Róma és Bizánc panasza és átkozódása, őrjöngése és halálkiáltása, hanem az a néma tudás, amit a piramisok, a görög szobrok, a kínai templomok és a mexikói városok őriztek meg. Igazi létünk abban van, amit alkottunk, és nem abban, amit elpusztítottunk. Abban, ami megmarad, nem abban, ami mulandó. De egyetlen áldottabb, egyetlen nagyobb, egyetlen hűségesebb és igazabb, zengőbb, mélyebb történet sincs, mint az írott szóé. A szó a lét igazi szövege; az egész történet valódi tartalma és értelme és megfejtése.

Aki ezt a könyvet kezébe veszi, önkéntelenül azt kérdezi, vajon ezalatt az ötezer év alatt észrevehető-e az a fejlődés vagy haladás, amelyről annyit beszélnek? Vagy igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy haladás nincs, az emberiség mindig egy helyben állt és örökké egy helyben fog maradni. Az olvasó a könyv első átlapozása közben azt a határozott benyomást fogja nyerni, hogy semmiféle haladásról nem le- het beszélni. Négyezer-ötszáz évvel ezelőtt írta Egyiptomban valaki névtelen Az életunt panaszait, de valaki más tegnap is írhatta volna. Formában pedig? A Su-kingf ormája modern, sokkal modernebb, mint a tegnap élt, bizonyos tekintetben archai- kus Walt Whitman. Az emberi lét nagy témái nem változtak. Mindig ugyanarról volt szó: Lao-cenél, Órigenész-nél, Eckehart mesternél, Emersonnál. Az emberiséget éppen az teszi, hogy létének minden témája örök.

Nincs haladás, nincs fejlődés; mégis van. Van valamilyen rejtélyes átalakulás, amelyet csaknem lépésről lépésre követni lehet, valami kifejezhetetlen, lassú, egészen lassú kibontakozás és közeledés a befejezéshez. Túlzás lenne ezt fejlődésnek vagy haladásnak nevezni, különösen olyan értelemben, ahogyan ma teszik; ezt már csak azért sem lehet, mert éppen semmi megfogható külső jele nincs. Az emberi lét ma sem tökéletesebb, mint akkor volt, amikor e könyv első szavát ősi egyiptomi nyelven leírták. A felszínen semmi sem változott; a felszín alatt azonban valami felé haladunk. Az átkozott történetet e felől a haladás felől hiába faggatjuk; nem tud válaszolni. Az emberiség ötezer évvel ezelőtt ugyanott állt, ahol ma áll, és valószínű, hogy soha nem állott és soha nem fog állni másutt. Az átkozott történet nem ismer változást, fejlődést, csak értelmetlen nyüzsgést. Egy helyben siet. Az áldott történetben azonban az a sajátságos, színvallásra nem bírható, de közvetlenül annál jobban tapasztalható mozgás valami felé feltétlenül felismerhető.

Külsőségekben az emberi élet mindig ilyen volt, mint ma: éhség, háború, zavar, betegség, viszály, nyomor, szenvedés. De a külsőségek alatt, abban a misztikus átlényegülésben, amit áldott történetnek hívunk, azóta, amióta e könyv első szavait leírták, öt évezred múlt el. Lehet, külön-külön nem vagyunk többek, az egész mégis több. Valamiképpen puhább és édesebb, omlósabb és porhanyóbb, sűrűbb és tüzesebb. Érettebb. Egyre nehezebb lesz élni, s egyre nehezebb lesz az élettől megválni. Mialatt az emberek külön-külön sem értékben, sem eszméik komolyságában, semmi- ben sem változtak, az emberi lét egésze a felszín alatt mélyen, az emberiség valódi történetében közeledett tulajdonképpeni célja felé. Amit áldott történetnek nevezünk, nem egyéb, mint a lét szakadatlan, folyamatos és szüntelen emelkedése. Az emberi- ség megállíthatatlan útja a megdicsőülés felé. Ebben a folyamatban minden egyes későbbi pillanat több, mint az előbbi; minden év szemmel látható magasságban áll az előbbi fölött. Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájának leírása óta ötezer év telt el. Az emberi lét azóta végső célja felé ötezer mérföldet tett meg.

A megtett útról a külső történet semmiféle képet nem nyújt, nem is tud nyújtani és nem is nyújthat. A megtett utat csak jelképesen lehet ábrázolni. Jelképesen – zene- ileg. A zene az a titok, amelynek segítségével megértem, hogyan tudok azonos témák mellett mégis mindig mást és mást hallani. A hallható témák ugyanazok, ugyanazok fognak maradni és nem is változhatnak meg sohasem; de mindig más és más hang- nemben, más variációban, más ritmikus képletben és időmértékben jelentkeznek: egyre újabb és újabb megfordításokban, kombinációkban, más kísérettel, más szó- lamban, másképpen harmonizálva, s mialatt a milliárdszólamú fúga ünnepélyesen a végkifejlés felé hömpölyög, s mialatt a várakozás, a feszültség egyre nő, s az izgalom egyre nagyobb, a zene mint sajátságos sejtető eszközeivel jelzi a végső lépést, a ki- egyenlítődésre utalni tud, a végső célt érezteti, s arra előkészít. Csak a zenei jelképek által juthatunk tapasztalathoz arra vonatkozólag, hogy a világtörténet milyen szaka- szában vagyunk. Csak a zenei jelképek által szerezhetünk tudomást arról, hogy az emberi lét nem halad és nem fejlődik, hanem rejtelmes módon szüntelen átlényegü- lésben örvényszerűen kavarog és önmagában a végső megoldást forralja. Csak a zene nyújt fogalmat arról, hogy a változás nem mérhető, mert az nem egyenes vonalban történik, hanem a számok rendje szerint; de nem az évszámok, hanem a zenébe rej- tett metafizikai aritmetika haladványai szerint.

Sem az egyes ember, sem az egész emberiség az idők folyamán nem lett sem okosabb, sem jobb, sem boldogabb, sem értelmesebb. Érettebb lett. Novalis mondja:

„Az ember nem tesz egyebet, mint folyton hazatér.” Az emberiség sem tesz mást. Végleges hazaérkezésünkhöz ötezer évvel közelebb vagyunk.

Az egész roppant szimfóniának tulajdonképpen egyetlen fő témája van. A téma végtelenül egyszerű. Az egész ennyi: embernek lenni. – Mintha közülünk még senki sem lenne az. Mintha emberek csak lenni szeretnénk, s mintha most csak feltételezett emberi létünk előlegéből élnénk. Különös lények! Az állatvilágtól, ugyanúgy a szel- lemektől végzetes elszakadásban egyedül, egymagunkban élünk, a rokonságot nem tartjuk sem lefelé, sem felfelé, de azt a lényt, aki szívünk mélyén igazán mi emberek vagyunk, nem tudtuk elérni és megvalósítani.

Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük – holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük, azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet. Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe és gondba vagyunk beleágyazva. Semmi sem elégít ki, semmi nem nyugtat meg, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom. A valódi lét kell; valódi emberek akarunk lenni. Az emberi szív saját képé- től megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és váran- dós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kín- nal és megrendítő állhatatossággal. Ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kí- váncsi vagyok; ez az egyetlen vonzó a könyvben, a képben, a szoborban és a muzsi- kában. Ez az, amit a szóban hallani akarok, ez és semmi más. Minden egyéb unal- mas, érdektelen, közömbös, lényegtelen.

A könyv tárgya ez a gond, ez a terhesség, ez az állhatatosság, ez az egyetlen fon- tos és egyetlen érdekes esemény; ez a könyv tárgya és tartalma, szépsége és komolysága, nagysága és izgalma. Ez a szívós vakondok-szimfónia, ez a tüneményes őrület és szentséges türelem: előre, előre, fel, fölfelé, mindig csak fölfelé, végre megszületni, koplalni, túrni a földet, dühöngeni, fogakat összeszorítani, ki ahogy tudja, s ahogyan akarja.

A könyv tárgya az emberiség életének nagy szimfóniája, az a zene, amely a felszín története alatt szól, az emberi lét áldott valódi zenéje, amelynek egyetlen vágya és célja, egyetlen témája és szenvedélye van: embernek lenni, valódi és igazi embernek lenni, és emberi módon élni.

Ennyit a könyv tárgyáról. De most beszélni kell arról is, hogy miképpen kell ezt a könyvet olvasni.

A könyv nem regény, amely az elején kezdődik és a végén befejeződik, hanem minden mondatával újra kezdődik és újra befejeződik. Éppen ezért a könyv lapozni való, és ott kell kezdeni, ahol kinyílik. Nem ajánlatos belőle három lapnál többet egyfolytában olvasni, de feltétlenül minden nap legalább egy mondattal foglalkozni kell. A legalkalmasabb idő erre a kora reggel vagy a késő este. A könyv szövegei ugyanis nem vaktában idézett szép részletek, még csak nem is bölcs tanítások, hanem meditációs objektumok.

Az ember életében sok ezer könyvet olvas, legnagyobb részüket egy hét alatt elfelejti. Az ember életében sok ezer festményt, zeneművet, szobrot és tájat lát és hall, és van tíz-húsz-harminc, amely hosszabb ideig kíséri, mint a barát vagy a kedves. Az ember életében csak egészen kevés olyan gondolatot talál, amelytől sohasem válik meg. A sok ezer kép vagy könyv mindennapi táplálék, amely azzal, hogy egy bizo- nyos ideig örömet nyújtott, feladatát elvégezte. Az a tíz-húsz-harminc kép vagy ze- nemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri, meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden időben gondolko- dás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült csodál- kozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a csillagot, a kürt vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan egyformán ugyanaz tud maradni. A művészet tele van ilyen ob- jektumokkal. Nem szükséges, hogy a nagy remekek legyenek. Ilyen objektum például Dürer Melankóliája vagy Ritter Tod und Teufele. Ilyen Michelangelo több Prófétája és Sybillája. Ilyen zenei meditációs objektum Beethoven V. szimfóniájának sorsmotívuma vagy a IX. szimfónia scherzójának dionüszoszi témája. Ilyen Van Gogh önarcképe és Velázquez udvari bolondjainak legtöbbje. Ezek a kimeríthetetlen gondolatösztönzés forrásai. Az ember a lét géniuszával itt közvetlen kapcsolatba lép.

A meditációs objektum megválasztása az emberi életben a legszemélyesebb tevékenység. És mert ennyire személyes, és szükségképpen személyes kell hogy legyen, és semmiféle általánosítást nem tűr meg, a téma kifejtését is csak személyes élmények bevetésével lehet folytatni.

Nem szégyellem bevallani, hogy személyes meditációs objektumaim közül a legállandóbbak közül való a willendorfi Vénusz, ez a kicsiny, ökölnyi, csúf, torz nő- szobor, a neolitkor emléke. Sokkal-sokkal többet foglalkoztatott, mint akár a meloszi Aphrodité, vagy valamely más, tökéletes alakú asszony. Mérhetetlenül többet tudtam meg tőle a nőről, az anyáról, az anyagról, a világanyáról, a világról, önmagamról, a szépségről, a termékenységről, mint akármely más klasszikus szobortól. Ez a kis szobrocska sohasem jelentkezik bennem úgy, hogy ne tudna valami lényegeset mon- dani, és idők folyamán kapcsolatom vele olyan erős lett, hogy ma számomra a gon- dolatoknak és élményeknek még ötszázlapos könyvben sem kimeríthető eleven kö- zéppontja.

Ez minden igazi, jól megválasztott meditációs objektum természete. Évek során át közvetlen érintkezés következtében csodálatos szerepre tesz szert. Szemléletem számára mindenkor kész tárgy, önmagát rendelkezésemre bocsátja, mindazt, amit felőle gondolok, gondosan megőrzi és minden alkalommal új értelmezésben jelenik meg.

Egész sereg mondatom volt, amelyeket – mint a willendorfi Vénusz, Michelangelo prófétáinak, Beethoven scherzójának képét – meditációs objektumként őriztem. Ilyen volt Robert Browning mondata: God’s in his heaven – All right with the world. Valahányszor e mondat fölött akár vasúti kocsiban, akár elalvás előtt otthon, akár a vízparton, a napon heverészve meditáltam, minden alkalommal a végsőkben való megnyugvás érzése vett rajtam erőt: Isten fenn él az égben – S a földön nincsen semmi baj. Ilyen meditációs objektum volt számomra a szanszkrit Tat tvam aszi (Ez vagy te), vagy az Etad vai tat (Ez nem más, mint az). Ilyen volt Hérakleitosz monda- ta: Hen panta einai (Minden Egy). Ilyen Ruysbroek mondata: Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett.

Az egyik meditációs objektumomnak különös története van. Hölderlin írja: Wo aber Gefahr ist, wächst das Rettende auch (ahol pedig nő a veszély, közeledik a megmentő). Amikor először olvastam, azonnal följegyeztem és tudtam, hogy ismét olyan gondolatot találtam, amely csaknem naponta fölkeres és hozzáfűzött eszméim- hez halálom pillanatáig hűségesen modellt fog állni. Sokszor és behatóan foglalkoz- tam vele, és akkor egy napon valamelyik középkori szerzőben ilyesfélét olvastam: Amilyen mértékben közeledsz Isten felé, olyan mértékben közeledik feléd a sátán. A gondolat annyira meghökkentett, hogy még a szerzőt s a helyet is elfelejtettem felír- ni. Tökéletesen megzavart. Íme, szóltam, Hölderlin gondolatának milyen csodálatos az aszimmetriája! Ő azt mondja, hogyha veszély van, közeledik a megmentő, ez pe- dig azt, hogyha Isten felé közeledsz, ugyanoly mértékben közeledik feléd az ördög. A két objektum összekapcsolódott. Nem igyekeztem azokat összhangba hozni. A meditációs objektum nem arra való, hogy az ember azt praktikusan kiaknázza. Nem! Egyáltalán nem! A helyzetet az teljesen félreérti, aki ilyesmit hisz. Nem minden to- vábbi nélkül alkalmazható életelvekről van szó. A meditációs objektum az ember belső szemléletének állandó és állhatatos tárgya, a belső, magasabb realitás mágikus akkumulációs pontja, olyasvalami, mint a fiatal szerelmes szívében az imádott lény képe, de még inkább olyan, mint a lovag szívében az eszményi hölgy képe. Minden meditációs objektum a Beatrice-világ nagy és megrendíthetetlen valósága.

S most, hogy Hölderlin gondolata mellé a középkori mondatot megtaláltam, cso- dálatosan termékeny feszültség keletkezett, amelyből az élmények egész sora szár- mazott ismét: séta közben, vasúti kocsiban, a kertben üldögélve vagy hajnali órákon az ágyban. Most következik a legmeglepőbb: Jakab apostol levelében találom a kö- vetkezőket: Közeledjetek Istenhez, hogy ő is közeledjék hozzátok. Íme! Már a har- madik, amely látszólag ugyanazt mondja, de látszólag mind a kettőnek ellentmond, talán a kettőt valamely láthatatlan helyen össze is köti, ha egészen másutt is, mint ahogy ellenőrizni lehetne. El voltam ragadtatva. A három objektum egy pont köré gyúlt és arányosan helyezkedett el. Ha most meditálok fölöttük, három tűz között állok, és a gondolatokon gyakorolt mélységem megháromszorozódik. Olyan ez, mint három hatalmas csillag együttállása, elementárisan lenyűgöző kozmikus látvány, amely annyiszor bűvöl el, valahányszor csak látom. A lét kimeríthetetlen gazdagsá- gának olyan példája, amely egymagában, a gondolatok értelmétől függetlenül is, megrendítő.

Nem szándékom itt valamennyi meditációs objektumomról beszélni. A cél ez: kimondani, ez a könyv tele van olyan nyelvi mondatokkal, amelyek mind a legna- gyobb mértékben alkalmasak arra, hogy meditációs objektumokká legyenek. Akár külön-külön, akár egyes szerzők gondolatait egybefogva, akár egyes szerzőket egy- mással szembe helyezve, vagy lépcsőzetesen, vagy középpontszerűen, ernyőszerűen, hármasával, négyesével. A könyv azért készült, hogy ilyen objektumokat nyújtson, a belső realitás számára állandó szemléleti tárgyakat kínáljon, és az ember gondolkozását határozott pontok köré kristályosítani megkísérelje. A könyv arra való, hogy az embert meggyőzze: életének erőit nemcsak az érvényesülés, a megélhetés, a gazda- godás, a gyönyörszerzés külső szempontjai köré lehet csoportosítani, hanem belsőközéppont köré is, és e középpontokat mindjárt meg is jelöli. Mindenki keresse meg, melyik alkalmas az ő személyes sorsa számára: Hermész Triszmegisztosz, Dragsz- po-lha-rje, Augustinus, Goethe vagy Carlyle. Talán más. Valahol meg fogja találni. Valahol meg kell tanulnia. Ha megtalált egyet, fog találni többet is. Egyre többet. A könyv néhány száz mondata egyre kimeríthetetlenebb lesz. Az ember fölfedezi, mi- lyen kincset nyert azáltal, hogy mindig van belső objektuma, amelyhez figyelmét kapcsolni tudja. A fő szempont itt az állandóság. A meditációs objektumok igazi erejüket csak évek múlva kezdik tudni kifejteni. Az ember megtanulja, hogy ezeket az objektumokat keresse a festészetben, a szobrászatban, a zenében, a nagy emberi példaképekben. Aki természetes restségét le tudja győzni, néhány mondatot felír és állandóan a zsebében hordja, kiadásainak és bevételeinek jegyzéke előtt, jegyzetei- nek első lapján, mialatt valamely hivatalban ízléstelen emberek között félórát várni kénytelen, jegyzeteit nézegeti, s azon tűnődik, hogy: Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van. Ennek az életgyakorlatnak a bevezetése nemcsak fölösleges ingerült- séget és türelmetlenséget oszlat el, hanem az ember valódi életét – a felszín átkozott élete alatt levő áldott életét – megerősíti. Az eredmény kiszámíthatatlan. Az ember felismeri azt, hogy nem kell okvetlenül egész nap szenvedélyesen loholni; lehet va- laki nyugodt és meggondolt is. Lehet valaki bölcs is. Nagy festő, költő, szobrász, muzsikus csak a kivételes képességű ember lehet. A művészi alkotás tehetséghez van kötve. A bölcsesség nincs. A bölcsességnek egyetlen feltétele van: a tudatosan meg- tisztított életrend.

Ez a könyv a bölcsesség iskolájában az első elemi osztály tankönyve. A legelsőlépés abban az irányban, amelyet a könyv szerzői járnak. Az első lépés felismerni a felszín átkozott történetének örök értelmetlen zűrzavara mögött és alatt az áldott történet végső célját: emberré lenni. Felismerni, hogy végül is semmi de semmi ben- nünket tökéletesen ki nem elégít, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom, hanem csak ez az egy: végre, végül, embernek lenni.

Ezért nincs szükség ebben a kötetben a gondolatokat mesterségesen alcímek alá csoportosítani, mint: Isten vallás – szerelem – életöröm – erkölcs – közösség. Nincs szükség e címszavak alá olyan gondolatokat csoportosítani, amelyek csak külsőség- ben tartoznak oda. E gondolatok minden szavában együtt van Isten a szerelemmel, az életöröm az erkölccsel, a közösség a magánnyal, a keserűség a mámorral, a vallás a bűnnel, a kétségbeesés a derűvel. Minden szó áldozat az életöröm oltárán Istennek, vallásos szívvel az erkölcs hitében és a valódi szerelemre szomjasan. A gondolatok elhelyezkedésének sorrendje a valószínű keletkezés. Időrend azért, mert az emberi lét szimfóniája az időben hangzik, s ez valódi történetünk egyetlen külső realitása. Kezdődik valamikor a harmadik évezredben Krisztus előtt és tart a mai napig.

Hamvas Béla

Idézet

„Ez a könyv nem regény, amely az elején kezdődik és a végén befejeződik, hanem minden mondatával újra kezdődik és újra befejeződik. Éppen ezért a könyv lapozni való, és ott kell kezdeni, ahol kinyílik. Nem ajánlatos belőle három lapnál többet egyfolytában olvasni, de feltétlenül minden nap legalább egy mondattal foglalkozni kell. […] Ez a könyv a bölcsesség iskolájában az első elemi osztály tankönyve. A legelső lépés abban az irányban, amelyet a könyv szerzői járnak. Az első lépés felismerni a felszín átkozott történetének örök értelmetlen zűrzavara mögött és alatt az áldott történet végső célját: emberré lenni.” (Anthologia humana)