///Hová tűnt az eredeti Hamvas Béla? – Interjú Palkovics Tiborral
Interjú Palkovics Tiborral
Hová tűnt az eredeti hamvas béla?

Vajon a korábbi szerkesztők megmásították vagy csak szerkesztették Hamvas Béla eredeti írásait? Az autorizált gépiratok és az életmű kiadásban megjelent néhány könyv között konkrét különbségek vannak. Palkovics Tiborral, Hamvas Béla hagyatékának gondozójával beszélgettünk, a 89. Ünnepi Könyvhétre megjelent Sarepta új kiadásának alkalmából.

DRÓT: Többször beszélgettünk, beszéltünk róla, hogy a Hamvas-életmű kiadással, vagy legalább is néhány kötettel komoly filológiai gondok vannak. Te mikor és hogyan kerültél ebbe a történetbe és mikor és miből vetted észre, hogy gondok vannak?

PALKOVICS TIBOR: Sok éves előzmény után 2012-ben, tulajdonképpen egy igen hasonló – mondjuk úgy: „filológiainak” tűnő – probléma kapcsán, Az ősök nagy csarnoka negyedik köteténél kapcsolódtam be konkrétan az életműkiadás munkálataiba, amikor Dúl Antal megbízott Jacob Böhme Psychologia Vera c. műve Hamvas által készített fordításának nyelvi-filozófiai „lektorálásával”, átnézésével, amelynek révén

a gépiratos fordítás körül kialakult vita és zűrzavar kellős közepén találtam magam.

Az eredeti gépirat digitalizált anyagát átnézve – amelyen, miként Antal megjegyezte, akkor már több, általa felkért „germanista is dolgozott” – úgy találtam, hogy a keresztül-kasul korrektúrázott, javított és átírt szövegnek gyakorlatilag már semmi köze ahhoz a Hamvas-fordításhoz, amelyet jól ismertem a ’90-es évek eleje óta nálam is meglevő gépirat-másolatból. A gépirat egészét, de főként a digitalizált anyagban a nyelvi korrektorok által kifogásolt és átjavított fordítási helyeket összevetettem az 1730-as Jacob Böhme hasonmás-kiadás szövegével, amely helyek esetében – ahogyan az előre sejthető volt – mindig az derült ki, hogy az eltérések korántsem fordítói tévesztések, hanem egy olyan egységes képi logika egészének szem előtt tartása, amely sok esetben ugyan valóban felülírta a „megkövetelt” közvetlen nyelvi hűséget, de amelynek mégis tudatosan megvilágító szerep jutott az összefüggések tekintetében. Egészen nyilvánvaló volt, hogy ez kifejezetten egyfajta „szerzői” szándék megnyilatkozása, és semmit sem kell „javítani” a meglevő fordításon, erről pedig – igen hangsúlyos helyek példáin megmutatva – sikerült végül Antalt is meggyőzni, így tehát maradt az eredeti gépirat kiadása.

Az itt felmerült „probléma” és a szövegekhez ilyen módon való hozzáállás azonban, ahogy később világossá vált, nem volt egyedi eset, hanem egy megelőző, hosszú gyakorlat folyamatába illeszkedett.

Ez egyébként konkrétan meg is fogalmazódott egy évekkel azelőtt, ha jól tudom, 2007-ben Dúl Antallal készült interjúban, ahol ezzel kapcsolatban a következő hangzott el:


„Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította, és engem is erre bíztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom, de ő például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette, és ez jót tett a szövegnek.” (Vö. Mindenkinek van ideje ébernek lenni. Interjú Dúl Antallal. Készítette Sütő Zsolt. Megjelent Irodalmi Jelen, 2008. ápr. 03.)

DRÓT: Melyek a legproblémásabb Hamvas-könyvek?

PALKOVICS TIBOR: Az előző idézetből máris kitűnik az egyik (Az öt géniusz – Megj. szerk.), de rögtön hozzá kell tenni, hogy

ezek igen eltérő mértékben érintettek, és természetesen nagyobb részben olyanok, amelyek esetében a változtatások valóban akár jelentéktelennek is tűnhetnek,

– azonban, úgy vélem, egészen nyilvánvaló és magától értetődő, hogy nemcsak a megjelenő köteteknek kell a szerzőt képviselnie, de magának a szöveggondozásnak is, és ez utóbbi tekintetében létezik határ, amin túl valóban van értelme olyasminek, hogy „zéró tolerancia”, mert itt szigorúan a szerzői szándék az egyetlen mérték. Ahogy már az utóbbi időkben megjelent kötetek esetében is, jelenleg is, Várhegyi Miklós kollégámmal együtt, mind az életműkiadásban, mind pedig a készülő „kritikai” kiadásban – természetes módon –  ehhez az alapelvhez igazodunk.

DRÓT: Mik a fő gondok?

PALKOVICS TIBOR: A régebbi szövegkiadások esetében legáltalánosabb a sajátosan hamvasi központozást érintő „korrekciók”, de – ha lehet így mondani – még problematikusabb a megszokottól eltérő szókapcsolatoknak vagy a „rossz mondatok” szerkezetének, szórendjének „kiegyenesítése”, de említhetném akár a Hamvas által használt szóalakok átírásának problémáját is.

DRÓT: Mit lehet ilyenkor tenni?

PALKOVICS TIBOR: A sorozat régebbi darabjainál elsősorban azt, hogy az újranyomások alkalmával az eltéréseket szigorúan az autorizált gépiratoknak megfelelően javítjuk, így lassan ezek a régebbi kiadások is – szó szerint – megújulnak, jobban mondva, visszanyerik eredeti formájukat, az újabb kötetek pedig – ahogy szó volt róla – már az említett, szerzői szándékot szem előtt tartó alapelvnek megfelelően kerülnek kiadásra.

Természetesen a régebbi kötetek sem változtatnak a hamvasi művek alapvető olvasatán, nem csökkentik jelentőségüket – sajnos egy kötet kivételével, ez pedig épp az ötvenes évek talán legfontosabb műve, a Sarepta.

DRÓT: A Sarepta eredeti, bővített és újraszerkesztett kiadása a 2018. június 7-én kezdődő könyvhétre jelent meg. Esszénaplóját „segédmunkási-raktárosi száműzetése” alatt, 1951-55 között Inotán és Tiszapalkonyán írta meg Hamvas Béla.

Részlet egy korábbi, Dúl Antallal készített interjúból:

(…)

WST: Korábban folyóiratokban olvastam összegfüggő naplórészeket is. Szétválnak a naplóban a követhető és nehezen követhető részek?

Dúl Antal: A naplók egyetlen sora sem reflektál az olvasóra. Nagy önfegyelemre volt szükség, hogy ne szerkesszem túl a töredék mondatokat, és ne próbáljam folyamatos „értelmes” szöveggé gyúrni. Ez persze odáig nem ment, hogy bármit is átírtam volna. Nem nyúltam bele a mondatokba, csak olyan módon, hogy a hiányzó névelőket kitettem, gondolván, hogy ezáltal kicsit epikussá, olvashatóbbá válik a szöveg…

WST: Hogy érted, hogy „nem nyúltál bele a mondatokba”?

Dúl Antal: Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat. Danyi Zolival ölre menő harcot vívtunk a betoldások megengedhetőségéről, ami elég sok feszültséget teremtett köztünk, de végül nagyon pozitív lett, mert ő az advocatus diaboli szerepét játszotta, és engem gyakran visszalépésre késztetett. A szerkesztés napjaiban folyamatosan fölmerült közöttünk a verbális és a személyes hitelesség konfliktusa. Ilyen konfliktusokkal terhes lehetett az ókori vallások szent szövegeinek sok évszázados kanonizációja, hiszen se Buddha, se Jézus nem írt le egyetlen szót sem.

WST: Szöveghű közlést szeretett volna Danyi Zoli?

Dúl Antal: Így van. „Ragaszkodjunk a töredékes materiális alaphoz, az objektív szöveghűséghez. Nem kellenek szögletes zárójelek.” Ezzel a szemlélettel ma minden tudományos kutató mélységesen egyetért. Én nem. Mit is mondott Origenész? A Szentírásnak sok rétege van. Minden szövegnek van testisége – a betűk maguk, de van pszichikuma, azaz mítoszvilága is, és van pneumatikus szintje, szellemisége is. Az archaikus kor pedig csak erre a szellemi hitelességre figyelt, és a verbalitást rendre, folyamatosan változtatgatta. Ezért tér el egymástól mind a négy evangélium szövege, holott szellemileg mind hiteles.

WST: De ezt a naplót mégis csak Hamvas Béla írta. Te a feladatodnak érezted, hogy értelmezd ezeket a szövegeket?

Dúl Antal: Kétségtelen, hogy tettem néhány szövegépséget nem sértő gesztust az olvasó felé.

WST: Azt gondolod, hogy az olvasó nem tudja értelmezni a szövegeket?

Dúl Antal: Egészen biztosan nem. Ha együtt dolgozott volna Kemény Katalinnal harminchat évig, akkor talán sejtene valamit, mert némely mondat hátterét homályosan ismerné.
(…)

„Lehet koncentráltan élni” – Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából – részlet – Készítette Weiner Sennyey Tibor. Megjelent Irodalmi Jelen. 2010. szep. 14.

„Írásának címével (sarepta = olvasztás, finomítás) egyfelől új és igen nehéz élethelyzetének értelmét és távlatát jelölte meg, másfelől – Illés próféta szűkösségből bőséget teremtő sareptai történetére utalva – épp e nehéz periódus hatása alatt a benső erők és ellenerők felszabadulására igényt tartó várakozásának adott hangot. A legkülönbözőbb témákhoz fűzött naplószerű feljegyzések erőteljesen kapcsolódnak ahhoz a két jelentős gondolkodóval, Szabó Lajossal és Tábor Bélával kialakított szellemi munkaközösséghez, amelynek „csütörtöki megbeszélései” 1945-48 között zajlottak – jelentős hatást gyakorolva Hamvas számos későbbi művére is.”

– írjátok a könyv ajánlójában. Mit jelentettek Hamvas életművében ezek a “csütörtöki beszélgetések”?

Hamvas Béla: SareptaPALKOVICS TIBOR: Elsősorban számtalan inspirációt, a realizációs tematikának és perspektívának saját igényű kiszélesítését, intenzitásának fokozását, az alapvető léttörvényeknek és a belső műveletek módszertanának megfogalmazását és átvilágítását – és természetesen egy olyan szellemi, megvalósítási közösség lehetőségét is, amelynek terében – miként a Sareptában maga fogalmaz – talán mindenki „magasabb stádiumba” léphet. Az ekkor felvetődő kérdések ott izzanak a negyvenes évek végén született művekben, és tovább is, de abban a minden dialogikus nyitottsága mellett is megmaradó vertikális lendületében és autonóm elsajátításában, amelynek jegyei a korszakban született valamennyi írásán, az Ódától a Regényelméleten vagy az Unicornison keresztül a Mágia szútráig átszikráznak.

DRÓT: A kötetben nem csak a Sarepta kapott helyet, hanem a Vádirat a szellem ellen, részletek a beszélgetések jegyzőkönyveiből Szabó Lajos kritikai megjegyzései és három levél is Szabó Lajoshoz. A kontextus megteremtése miatt tartottad ezeket ide tartozónak vagy valami más okból?

PALKOVICS TIBOR: Természetesen a kontextus kiemelése is egy fontos szempont volt, hiszen a Sarepta valóban sok szálon kapcsolódik az említett hármas munkaközösséghez, azonban megfordítva is, a kötet szövegei vagy a levelek egyetlen más összefüggésben sem álltak volna ilyen erővel a maguk helyén, mint így együtt és a Sarepta mellett. A Sarepta ugyanakkor ennek az egész konstellációnak a betetőzése, de egyúttal meghaladása is, valami merőben másnak és újnak a kezdete is, amely egészen az életmű zárókövét alkotó Patmos nyelvi-szellemi világába vezet – természetesen nem véletlen, hogy éppen ebben a gyűjteményben kapott helyet két olyan kései esszéje is, amely Szabó Lajoshoz kapcsolódik.

DRÓT: Tudnál három konkrét példát is mondani, hogy miben különbözik ez a Sarepta a korábban megjelenttől?

PALKOVICS TIBOR: A szóhasználat megszámlálhatatlan „kisebb” különbségeitől most eltekintve szövegszerűen nézzünk ezekre olyan szakaszokat, amelyeken keresztül egyértelmű lesz a „szöveggondozás korrekcióinak” típusa, továbbá az is, mit jelentett ebben a felfogásban a szövegeknek – a Dúl Antal-interjú további részében említett – nem „betű szerinti szinten” történő feldolgozása.
Az eredeti, autorizált gépirat egy helyén például Hamvas így fogalmaz:

„A reneszánszban újjászületés cím alatt olyan magatartás lép elő, amely az életet személytelenné teszi. Az élet iránt való alapvető viszony megváltozott. Az élet nem volt az én, hanem mindössze az enyém, tulajdon, külső, tárgyi, az én részem, zsákmányom, rendelkezésemre bocsátott objektív kvalitás, osztályrész, ahogy szépen mondták.

Az életműsorozat 1998-as kiadásában ugyanezen a helyen a „szövegfeldolgozás” eredményeként a következő áll:

„A reneszánsz az újjászületés ürügyén olyan magatartást szentesített, amely az életet fokozatosan elszemélytelenítette. Az élet iránti alapvető viszony megváltozott. Az élet már nem maga az én, mindössze az enyém. Tulajdon, külső, tárgyi, az én részem, zsákmányom, rendelkezésemre bocsátott objektív kvalitás –, ahogy szépen mondani szokták: osztályrész.

De itt van mindjárt a következő szövegrész is, amelyben az autorizált gépirat szövege így szól:

„Ez a humanizmusnak nevezett és szcientifikusan bizonyított blaszfémia. Amely létezését annak köszönheti, hogy a kérdést egyáltalában nem teszi fel, azt álfilozófiákkal megoldottnak tekintiés végül értelem, tudomány, művészet, szellem, vallás, csak az élet eszköze. Az élet kizsákmányolására való. Egyre vehemensebben igazolták, hogy kezdettől fogva ez nemcsak így volt, hanem természetes és ebből világtörténetet csináltak és koncentrációs államokat.”

Ezzel szemben az 1998-as kiadásban ez szerepel:

„Ez a humanizmusnak nevezett és szcientifikusan bizonyított blaszfémia létezését annak köszönhette, hogy a kérdéseket egyáltalán nem is tette fel, hanem azokat álfilozófiákkal megoldottnak tekintette, és végül az értelmet, a tudományt, a művészetet, a szellemet, a vallást mind az életélvezet eszközének tekintette. Az élet kizsákmányolására valók. Egyre vehemensebben igazolták, hogy ez nemcsak kezdettől fogva volt így, hanem ez a természetes, és ebből világtörténelmet csináltak –, és centralizált államokat.”

Nyilvánvaló, hogy azt, ami itt jelentkezik, már az idézett interjúban szükségesnek mondott „stilisztikai korrekció” kategóriájába sem lehet belepréselni, nem beszélve az értelmezés helytelenségéről és a szóhasználat idegenségéről, amelyek következményeként az átírt szövegszakasz vége – mind a kifejezések súlyát tekintve, de értelmileg is – maga a tökéletes félresiklás.

Hol vagyunk már itt attól, hogy a szöveggondozó „egy kicsit változtatott a szövegen (mondjuk beírt egy névelőt)”, amely az „artikulációt” segítette, s amely „jót tett a szövegnek”?

És főként, hol vagyunk attól a Sareptában kimondott és hangsúlyozott szerzői törekvéstől, hogy „minden szó külön nehézség” és „minden hang kérdés” legyen?
Szinte minden lapra jut néhány ilyen, kisebb vagy nagyobb „nehézség” és „kérdés” nélküli simítás a mondatokon, mígnem – mintegy az elhatalmasodó tendencia kisüléseként – ismét nyílegyenes az út a szóhasználati és értelmi kisiklásig. Ahol például az eredeti gépirat szövege így fogalmaz:

„A dicsőség világfölöttivel transzparens. Minden sikerben kell lenni legalább egy csepp dicsőségnek, különben nem is lenne. A dicsőségben, ha valódi, egy csepp sikernek sem szabad lennie. A siker egybenőtt a társadalmi és történeti exisztenciával. A dicsőség az átmané. A becsvágy történeti alakjában hírvágy.”

ott a húsz évvel korábbi kiadás ezt állítja:

„A dicsőségben a világfölötti átsugárzik. Minden sikerben kell lenni legalább egy csepp dicsőségnek, különben nem is lehetne. A siker egybenőtt a társadalmi és történeti egzisztenciával. A dicsőség az átmané. A becsvágy történeti alakjában hitvány.”

Az eredeti szövegrész teljes harmadik mondatának hiánya ebben az utóbbi szakaszban nyilvánvalóan a leginkább „ártatlan” mozzanat, mivel „csupán” egyszerű hiány – nem mintha a kifejtés egyensúlyát és az értelmezést nem érintené, de bizonyosan nem kötődik hozzá szándékosság. Szemben mindazzal, amelyet itt a többi, sajátosan hamvasi megfogalmazásnak és mondanivalónak nagyon is el kell szenvednie.

Semmiképp nem áll, hogy „Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal”,

és ha olykor a grammatikai szerkezet és a megfogalmazás „zökkenői” jelentkeznek is, ezek a nehézségek akkor is mindig jelentékenyek, értelmileg súlyozottak és termékenyek. Természetesen a kéziratokban előfordulnak mondatszerkesztési hibák, azonban egészében véve ezek elenyészőek. A szövegekben a „kimaradt állítmány” hiányának is „helyiértéke” van, legtöbbször azonban az állítmány nagyon is „ott van”, csupán a megszokottat ösztönösen is reprodukálni kívánó felületes olvasatban jelentkezik „hiányként”. Lehet, hogy az ezt szem előtt tartó és ezt kiszolgáló „szövegfeldolgozás” az eredetinél „simább” mondatokat és szöveget produkál, de Hamvastól semmi sem állt távolabb, mint az ilyen, „sima lefolyású” produkciók halmozása.

Hamvas Béla: Sarepta könyvbemutató az Írók Boltjában a 89. Ünnepi Könyvhéten. A képen (baltól jobbra): Máté Erika, Palkovics Tibor és Várhegyi Miklós (Fotó: Imre Judit)

Egyáltalán,

csupán a harmincas és negyvenes évek több száz publikációt számláló esszéi és kritikái, valamint életében megjelent esszékötete okán is, Hamvas valóban a XX. század legnagyobb írásművészeinek és gondolkodóinak egyike, aki meglehetősen jól értette a dolgát, és semmiképp sem szorul rá, hogy szövegeit „ehetőbbé tegyék”.

Ez pedig messzemenően így van a gép- és kéziratban maradt művek vonatkozásában is. Természetesen ez nem az alapvető szöveggondozás munkájának szükségtelenségét jelenti – ha ez lett volna az alapelv, vagyis ha a szöveggondozás valóban a szöveg gondozása lett volna, nem állnánk e tekintetben olyan rosszul. – Viszont amit mindenképpen jelentenie kell, az a szubjektív ízlés és egyéni aggodalmak által motivált átírásoknak, értelmezéseknek és „korrekcióknak” nemcsak a fölöslegessége, de alapvetően a tilalma is.

DRÓT: Mi az életműkiadás következő lépése?

PALKOVICS TIBOR: Remélhetően még ebben az évben sikerül megjelentetni a sorozatnak az Álarc és koszorúval megindult következő esszékötetét Krízis és katarzis címmel, valamint ugyancsak idén, az életmű lezárulásának 50. évfordulójára szeretnénk elkészíteni a – fenti problémáktól sajnos részben szintén érintett – Karneválnak is az eredeti, autorizált gépirat alapján készült különálló kiadását, mégpedig egy klasszikus, egykötetes formában.

(Készítette Weiner Sennyey Tibor)

2018-06-25T11:10:53+00:00