Hamvas Béla a XX. század kimagasló magyar gondolkodója, írója, regényírója, esszéistája. Hatalmas műveltségének és átfogó szemléletének látóterében foglalkozott a művészetelmélet és kultúrtörténet kérdéseivel, társadalmi és filozófiai kérdésekkel egyaránt. Életművének középpontjába azonban az emberi lét és élet alapkérdéseit, az ember végső önazonosságára vonatkozó örök kérdéseket, valamint az ezekre megfogalmazott válaszokat állította – akkor is, amikor az ősi szellemi hagyományokról és művészetekről írta magával ragadó és gyönyörűen megformált esszéit, de akkor is, amikor regényeit, elbeszéléseit vagy filozófiai tanulmányait fogalmazta. Az 1950-es évek elején született Karnevál című regényében a következőképp indítja el a cselekmények hatalmas folyamát: „Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie? Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?” – Ezt kutatva járta be és – ami még lényegesebb – emelte önmagába, miként maga mondja: „ötezer év bölcsességét”, az ősi keleti és nyugati kultúrák szellemi örökségétől egészen napjainkig – mégpedig olyan egyetemes orientációval és átfogó szemlélettel, olyan írói színvonalon bontva ki mindezt, amely valóban kivételesnek mondható.