A Sarepta eredeti, bővített és újraszerkesztett kiadása már kapható!

Szintén „segédmunkási-raktárosi száműzetése” alatt, 1951-56 között Inotán és Tiszapalkonyán írta meg Hamvas Béla Sarepta című esszénaplóját. Írásának címével (sarepta = olvasztás, finomítás) egyfelől új és igen nehéz élethelyzetének értelmét és távlatát jelölte meg, másfelől – Illés próféta szűkösségből bőséget teremtő sareptai történetére utalva – épp e nehéz periódus hatása alatt a benső erők és ellenerők felszabadulására igényt tartó várakozásának ad hangot. A legkülönbözőbb témákhoz fűzött naplószerű feljegyzések erőteljesen kapcsolódnak ahhoz a két jelentős gondolkodóval, Szabó Lajossal és Tábor Bélával kialakított szellemi munkaközösséghez, amelynek „csütörtöki megbeszélései” 1945-48 között zajlottak – jelentős hatást gyakorolva Hamvas számos későbbi művére is.

A Scientia Sacra első részét követően Hamvas az archaikus hagyomány és a kereszténység viszonyának tisztázására vállalkozik a ’40-es évek végén megkezdett Scientia Sacra második részében, amelyen rövidebb megszakításokkal valójában élete végéig dolgozott. A könyvből öt nagy fejezet készült el, amelyek közül az utolsó befejezetlen maradt. A mű azonban töredékesen is a hamvasi életműnek és kései szemléletének is alapvető és letisztult foglalatát nyújtja.

„Ennek az életnek sajátsága, hogy minél könnyebbé akarják tenni, annál jobban megzavarodik, összezsugorodik, elveszti derűjét és szépségét, fényét, varázsát és misztériumát, igazságát és mélységét, elveszti tragikumát és zenéjét és költészetét. Nem lehet egyebet tenni, aki az élet tisztaságában részesülni akar, annak vissza kell szereznie önmagát. Az eredeti életrenden való mindennemű változtatás kiszámíthatatlan következményekkel jár, mert minden változtatás elrejtés, és nem a nehézségek tűnnek el, hanem az élet valósága. Aki az életet csak élvezni akarja, elveszti, mert amit kap, az lényegtelen és üres. Aki minden nehézségével vállalja, az a valósággal együtt megnyeri az egészet.” (Scientia Sacra II.)

Az 1943-ban megjelent Láthatatlan történet Hamvas Béla egyetlen, még életében megjelent önálló esszékötete. A mű eredeti címe Vízöntő volt – utalva arra, hogy a jelenkori európai ember saját társadalmi, vallási, szellemi viszonyainak olyan mérvű felbomlásában él, ahol „a dolgok benne és körülötte” úgyszólván folyékony állapotba kerültek, és amelyben a régi világ elmerülésével együtt valami új következik. „Az élet – írja a kötethez saját ismertetőjében – ilyen korban rendkívül nehéz. Aki boldogságot keres, annak alig lehet sikert jósolni. De aki a dolgok értelmét kutatja, az ma mindent megláthat és megérthet.” A kötet tíz esszéje megragadó képekben beszéli el a bennünk élő „Első és Utolsó Lélek” láthatatlan történetének legfontosabb állomásait.

Az életműkiadás jelen, Álarc és koszorú c. kötetétől kezdődően – összesen négy köteten át – Hamvas Béla külön gyűjteménybe nem rendezett esszéit és tanulmányait, valamint előadásait és hozzászólásait adjuk közre. A kötetek fő gerincét azok az esszék képezik, amelyek egyfelől az 1930-as évektől kezdődően különböző társadalmi, kulturális és művészeti folyóiratokban, periodikákban és évkönyvekben jelentek meg, másfelől azok az írások, amelyeket az 1948-as elhallgattatását követő időkből kéz- vagy gépiratos formában a hagyaték őrzött meg.

Hamvas Béla életének már korai ifjúsága óta mintegy legbensőbb igényét és közegét jelentette a művészetek világa. Szemléletében a művészet a töredékes és lefokozott emberi életben a lét magasabb valóságára nyíló intenzív érzékenység és éberség, ugyanakkor olyan életgyakorlat és a létezésnek az a területe, ahol az ember „igazat csinál azáltal, hogy igazabbá lesz és igazabb lesz azáltal, hogy igazabbat csinál.” A Művészeti írások I-II. kötete az 1930 és 1965 között e tárgyban keletkezett írásait foglalja magában. Míg az első kötetben főként a képzőművészeti és művészetelméleti írások kaptak helyet, addig a második kötetben zenei és irodalmi vonatkozású munkáit gyűjtöttük egybe. A két kötetben olvasható írásokon kívül a fenti időszakból Hamvas Bélának még számos művészeti tárgyú munkája született, azonban ezeket később olyan nagyobb egységekbe sorolta, mint a Babérligetkönyv, az Arkhai vagy a Patmosz esszégyűjteményei, amelyek az életműkiadás részeiként már megjelenésre kerültek.

Hamvas Béla életének már korai ifjúsága óta mintegy legbensőbb igényét és közegét jelentette a művészetek világa. Szemléletében a művészet a töredékes és lefokozott emberi életben a lét magasabb valóságára nyíló intenzív érzékenység és éberség, ugyanakkor olyan életgyakorlat és a létezésnek az a területe, ahol az ember „igazat csinál azáltal, hogy igazabbá lesz és igazabb lesz azáltal, hogy igazabbat csinál.” A Művészeti írások I-II. kötete az 1930 és 1965 között e tárgyban keletkezett írásait foglalja magában. Míg az első kötetben főként a képzőművészeti és művészetelméleti írások kaptak helyet, addig a második kötetben zenei és irodalmi vonatkozású munkáit gyűjtöttük egybe. A két kötetben olvasható írásokon kívül a fenti időszakból Hamvas Bélának még számos művészeti tárgyú munkája született, azonban ezeket később olyan nagyobb egységekbe sorolta, mint a Babérligetkönyv, az Arkhai vagy a Patmosz esszégyűjteményei, amelyek az életműkiadás részeiként már megjelenésre kerültek.

A II. világháborút követő években, 1947-49 között vetette papírra a jelen kötetben közreadott gyűjteményeinek munkáit, amelyek a hamvasi esszéírás legszebb és legfontosabb darabjai közé tartoznak. A három esszégyűjtemény látszólag különböző témái valójában ugyanazon kettős tengely körül bontakoznak ki: egyfelől az elmúlt élettel való nyílt számvetés körül, másfelől az „Ars Magna, az élettervezés művészete” körül, amely az emberi létnek a kereszténység (evangélium) által a hagyomány régi világánál „mélyebbről” megnyitott „alapállásán” nyugszik, s amely az „összeroskadt, felperzselt és romba dőlt világunkból” a valóság elemeit ki tudja olvasztani és az eredetinél magasabb világot fel tudja építeni. Mindhárom esszégyűjtemény a Hamvas által olyannyira kedvelt és gyakran látogatott kisváros, Szentendre „dél géniuszát” idéző kisugárzásában született, ahol könyvtárosi állásából történő elbocsátása után 1948-51 között „földművesként” élt és dolgozott.

Naplófeljegyzéseinek tanúsága szerint már 1950 decemberének végén, mindjárt a Karnevál című regényének befejezése után merült fel a Szilveszter (1957) c. kisregény megírásának gondolata, mint az a mű, amely „a Karnevál művészi és formai eredményeit esszenciálisan adja”, s amelyben szándéka szerint annak az egyetlen pontszerű eseménynek a belső törvényszerűségeit és összefüggéseit kívánta átvilágítani, hogy „mi is történik a földön 1950 utolsó pillanatában, amikor 1951-gyé válik”. A regény keretét ennek megfelelően azok a gondolatok, személyek és történések adják, amelyeknek sokfelé futó szálait „az Egy Pillanat tartja össze: az ember helyzete, elárultatása, bolondsága, egyszerűsége – 1950 utolsó pillanatában, a XX. század közepén.”

A három évvel később, 1960-ban megkezdett és ‘61-ben befejezett Bizonyos tekintetben a valóság és realitás, igazság és realizáció, normalitás és megszállottság folytonosan feltoluló és követelő kérdéseit bontja ki, mégpedig annak a tízévnyi inotai és tiszapalkonyai munkás-barakk-világnak a tapasztalatából, amelynek kényszerű kitettségében és szorításában teltek Hamvas Béla mindennapjai.

A kötet utolsó írása Ugyanis címmel a hamvasi életmű legkéseibb szakaszához tartozik. A regény a teljesen kiüresedett, bepiszkolódott és megromlott létezés emberi-társadalmi világának víziója, amelyen keresztül a rögeszmék és a totális korrupció elviselhetetlen közegéből megnyilatkozó erőszak, megaláztatás és végletes kiszolgáltatottság természetét és összefüggéseit mutatja be.

Az ún. Smaragdtábla és a Tarot ősi szövegeinek kommentárja, egyúttal bevezetés az alkímia nyelvezetébe és világába. A kötet második írása a hagyomány alkalmazásának könyve, útmutatás a szellemi megvalósítás belső műveleteihez, a „tudatosan megtisztított életrend” megvalósításához.