2012 - A hatodik nap órája

Dúl Antal írása

Ha a hatodik nap óráját, amelyen a teremtés befejeztetett, pontosan ismernénk,
meg tudnánk mondani, hogy az utolsó ítélet éve és napja mikor következik el. Mert
egyetlen perccel sem lépi túl. Határozott végpontja van, de ez a belső kör titka.
Jakob Böhme: A lélekről szóló negyven kérdés, 80. pont.

Amiről a szentkönyvek nem beszélnek, arra nem érdemes sok szót vesztegetni. A szentkönyvek az éberségről, a felébredésről és az istenember útjáról szólnak.

2012 decembere? – Kezdettől foglalkoztatott a vég rejtélye. Ez minden metafizikus hajlamú ember számára a legizgatóbb „üveggyöngyjáték”, amelyet – ha csak egy perc szabadideje adódna – mindig újra elővenne. Az ilyen üresjárat persze ritka, és olyankor jobb időtöltés a pihenés. Ilyen üres időkben magam is ősidők óta töprengek születésről, halálról, mégsem mondhatnám, hogy a megoldáshoz egyetlen hajszálnyit közelebb jutottam volna. Buddha egyik tanítványa hasonló pácban lehetett, mert így szólt: a Magasztos azokra a kérdésekre, hogy a világ örök, a világ nem örök, a világ végtelen, a világ nem végtelen …, nem adott választ. Ez így nem helyes. Ha ezekre a kérdésekre nem kapok választ, elhagyom, és nem leszek a tanítványa. Ha pedig a Magasztos ezekre nem tudja a választ, úgy becsületesebb, ha azt mondja, hogy nem tudom és nem látom. Elment tehát a Magasztoshoz, és feltette a kérdéseit.
– Mikor mondtam én neked, hogy jöjj hozzám, és én majd a kérdéseidre választ adok? – kiáltott fel Buddha.
– Sohasem, uram.
– Ha pedig így van, bolond vagy te, aki az önmegtartóztató életet, és a tanítványi utat ettől teszed függővé.
Buddha egy tanmesével is megajándékozta a bizonytalankodót, hogy érzékeltesse a feltételekhez kötött tanítványiság arroganciáját és abszurditását. Ez volt a híres „nyílbeszéd”.

Olyan ez, szólt, mintha valakibe erősen mérgezett nyilat lőnek, de amikor az orvos elé viszik, így szól: a nyilat semmiképpen nem engedem a testemből addig kihúzni, amíg meg nem tudom, hogy aki belém lőtte, milyen kaszthoz tartozott, milyen termetű volt, milyen városban lakott, továbbá a vesszőhöz a nádat hol vágták, milyen madár tollát használták hozzá, az ideg milyen állat beléből készült – és még sokáig így tovább. Amire ez az ember megkapná a válaszát, meghalna. „Van születés, öregség, halál, szenvedés, panasz, fájdalom, gond, kétségbeesés, amelyeknek ebben az életben való legyőzését tanítom… Amit tehát nem magyaráztam meg, hagyd megmagyarázatlanul, amit viszont megmagyaráztam, fogadd el magyarázatul. Ennyi a tudásom”.

A fizikai összeomlás a test-tudatszintű élet legszívszorítóbb, legfájdalmasabb ténye. Mindannyiunknak megvan a maga 2012 decembere, de ez az időpont oly mértékben személyre szabott és egyszeri, hogy semmiképpen sem köthető valamiféle közös kalendáriumhoz. Nekem talán már holnap indulnom kell, neked lehet, hogy harminc-negyven évet is várnod kell még. És ha egyetlen másodperc alatt egyszerre egy egész kontinens pusztulna is el, a határátlépésben akkor is egyedül maradnánk, mert ebben nem lehetünk sorsközösségben. Csak irgalmas megfigyelője lehetek a te agóniádnak, tudomásul vehetem, hogy már alig langyos a homlokod és sárgásra színeződött rajtad a bőr, de e pillanattól nem kísérhetlek tovább, és lehetetlen más közösséget vállalnom veled a te halálodban, minthogy fohászkodom érted és magamért, hogy mindketten hazataláljunk. Utoljára az egyiptomi és tibeti halottas könyvek tettek kísérletet rá, hogy a távozót étertestében is kövessék.

Az idő finoman körénk fonódó pókhálószerű fátyol, mondják a hinduk, tapogatjuk, méricskéljük, megpróbáljuk kiismerni, felgombolyítani, jeleket olvasni belőle, néha puhán enged, néha megfeszül, de lefejthetetlen és kitapasztalhatatlan. Egyre szorosabban a testünkre tekeredik, amíg az öreg ember már mozdulni sem tud, és végül megfojtja.

A stratéiai üveggyönygyjátéknak két útja van. Az egyik így szól: Ó, ha a kellő időben megtudnám az órát és a percet, mindent elrendeznék, és alaposan felkészülnék az utolsó lélegzetvételre. Nem kérek a kegyes áltatásokból. Tudni akarom a halálos betegségemet, vagy a végidőidő igazságát. – A fehér színű gyönggyel általában ezt lépik. Így lépték meg rég elporladt testű maja papok néhány kozmikus jel segítségével a 2012-t.

Egy balga, de nagyon is szeretetreméltó zen mester Japánban imával könyörgött a nirvánához, hogy legalább csak egy héttel a végzetes időpont előtt már tudjunk meg valami biztosat a halálunk percéről, nehogy készületlenül érjen bennünket a vég. Platón és Hamvas Béla halálkészültségről beszél. Philosophein ouk alla thanatein – bölcselkedni nem más, mint a halálra készülni.

A fekete golyókkal játszók ellenben azt mondják: Ó, bárcsak észrevétlenül jönne el a vég, ne látnám a fenyegető előjeleket, és mély álomban távozhatnék. Megnyugodva, elégetetten, de gyorsan, öntudatlanul és fájdalommentesen szeretnék „átlépni”. Ha erre az eudaimónom, a jósors nem adna esélyt, akkor legalább kapjak egy injekciót vagy egy revolvergolyót.

A feladvány mindkét válaszlépése hibás. Aki biztosat akar tudni, dobja el a naptárakat, mert az „órát és a percet” sem imával, sem orákulummal, sem tudományos számítással nem kaphatja meg. A májá nem lenne májá, ha nem jelentene megfejthetetlen enigmát. Az idő nem lenne májá, varázslat és illúzió, ha a végidő kiszámítható lenne. A májá, mondják a hinduk, amint meglátják (pontos magyar szóval leleplezik), nyomtalanul visszahúzódik. Nem Isten a rejtély, hanem, hogy van valami Istenen „kívül”, mondja Hamvas. Nem az Egy a rejtély, hanem, hogy miért tűnik a lét kettészakadtnak (nem advaitának), külső és objektív valóságnak. Nem az örök a rejtély, hanem hogy mintha lenne múló idő.

Az emberiség túlnyomó többsége a b-variánst képviseli. Alig találkoztam valakivel, aki a hosszan elhúzódó agónia lehetőségével szemben közömbös maradt volna. Pedig aki a kritikus pillanatban semmit sem akar tudni, azon a napon valahogy mégis képtelen lesz aludni. Nem lehet a halálnak hátat fordítva meghalni. Hiába veszi be az altatókat, vagy kap morfiuminjekciót, az utolsó időt nyitott szemmel, éber tudattal fogja eltölteni. Ébersége alapja nem a teste, hanem az éterteste (mi léleknek mondjuk). Az étertestre pedig a durva test (fizikai világ) nincs hatással, mert elbódíthatatlan, és nem fog rajta a golyó. Ezért mondta Jézus, hogy ne attól féljetek, aki megöli a testet, hanem aki megöli (megrontja, kábává, alvajáróvá teszi) a lelket.

Lehet itt egyáltalán jó lépés? Ebben a játszmában egyáltalán nincs jó lépés. Buddha pontos megfogalmazásában: „Nem kérdezel semmit, nem kapsz választ semmire, nem döntesz semmiről. Rossz kérdésre csak rossz válasz adható. (Turíja-pitaka. Saját gyűjtés.) Lehetőséged van rá rá, hogy felébredj, éspedig most, nehogy 2012-ig kelljen várnod! Buddhává lehetsz, sőt, már az is vagy, miért kutatnál egy nemlétező távoli idő nem létező, homályos jelei után?

A boddhiszattva pedig a Szív szútrában azt mondja: nincs hová eljutni, sem el nem jutni. Nincs miért sürgetni az időt, de visszatartani sem értelmes. Aki versenyt fut a „fösvény idővel”, ezt a verseny sohasem nyerheti meg. A fizika a káosz felé vezető utat entrópiának nevezi. Lebomlás. A tudatlan ennek a zuhanásnak tehetetlen szemlélője, mint Dürer grafikáján a magába roskadó angyal. Ez a melankólia. A melankólia az ébredés előtti utolsó pillanat. Sok eszközt, technikát, tudományt kigondolt, hogy kijavítsa a végzetet, de most kénytelen feladni. A mai fehérgyöngyjátékos tudósok és misztikusok azt mondják, minden jel arra vall, hogy közel a vég. Ez a civilizáció így már nem folytatódhat sokáig. Elöregedtek az eszmei alappillérei. Mondják, most minden megelőző világkorszaktól eltérő, új eszkatológikus világhelyzetet teremtettünk magunknak, és már megkezdődött a visszaszámlálás. Mit tehetünk? – kérdezik. – Szánalmasan keveset. Kicsit fékezhetjük az összeomlást, ha minél előbb önmérsékletet, fogyasztáskorlátozást, környezettudatosságot, hatékonyabb felvilágosítást, nevelést, szociális-gazdasági-politikai szankciókat vezetünk be. Sokan mondják, itt már csak az ima, a meditáció, a könyörgés segít a beteg földért.

Paranoiás tudatszinten élünk. Egyfelől „abban a hiszemben vagyunk” (klasszikus hamvasi szófordulat), hogy képesek vagyunk – ha nem is egy új világot teremteni, de legalábbis elpusztítani a meglévőt. Képessé váltunk a negatív teremtésre. Másfelől ennek az ellenteremtésnek még a gondolatától is elszorul a torkunk. Külön üzletággá fejlődött a médiában („szórakoztatóiparban”) a professzionális riogatás, tudományos, utópisztikus, okkultista vagy vallási alapon. A világ eszkatológikus tudatállapotban van, mint Jézus korában. És kétségtelen, hogy Jézus maga is azt mondja, „ég és föld elmúlnak”. A hangsúly azonban mondata másik felére esik: „az én szavaim azonban nem múlnak el soha”. Ezek azok a szavak, amelyek képesek a szorongásaink közepébe világítani. Az ember a világegyetem egyensúlyteremtő lénye. Nagyon sok áldozatába került májá-földanyánknak, amíg kihordta, megszülte és fölnevelte. Az ember a kozmosz rendjéért felel, ezért épít kertet, házat, templomot. Nem fontos, hogy mind a hat-hét milliárd földlakó tudja ezt. Elég, ha egy tucat felismeri. Elég, ha három, és miattuk a földanya tovább szövi a remény fátylát. Sőt, bőven elég egy, ha az „ébren van”.

De ami most következik, az mindennél fontosabb. Az egész univerzum, tizennégymilliárd éve arra vár, hogy ez az egy felébredett Te légy. Türelmes veled, és alázatos. Nem sürget, és nincs itt semmiféle határidő. Nem pap ő, nem tudós, szakember, politikus, orvos, aki azt hiszi, ha a kellő pillanatot elmulasztod, minden elvész. Nincs időpánik. A pillanat nem mulasztható el és az öröknek nem járhat le az ideje.

Epilógus

Emlékszem, 2012 december 22-ére. Ködös, szürke reggelre ébredtem. Recsegett-ropogott és fájt minden csontom. Nyolc óra, de mintha még csak nem is hajnalodna. Kábultan bámészkodtam az ablakon át a semmibe. Néhol még megmaradt a járdák mentén egy-egy kis halom összezsugorodott, koromlepte hó. Egy holló mesteri ügyességgel bontogatott a csőrével egy jégbefagyott almát. A többiek a kopár ágakról figyelték, láthatóan ugrásra készen. Szerencsésen ezen az éjszakán is túl vagyok, gondoltam, hatvanhét évesen már minden percért hála jár. Azt mondják, most már csak a mágneses pólusváltást és a szökőárakat kell túlélnünk, és ezután hosszú időkre beköszönthet a szürke ködös nyugalom, trópusi klímával vagy jégkorszakkal. A konyhában bekapcsolom a rádiót. Háború, recesszió, vízhiány, táplálékhiány, levegőhiány, hallom fél füllel. Belebújok az öreg, szőrmés papucsba, még akkor vettem, amikor ezzel a pamflettel vesződtem. Nagy érték. Világkorszakok tanúja.

Megjelent a 2012 Az idő közel... című könyvben, a Pilis Print Könyvkiadó gondozásában

További olvasmányok:

Dúl Antal: Éthosz anthropo daimon
Dúl Antal: Sors és szó

A szamszára folyamában - interjú Dúl Antallal
Mindenkinek van ideje ébernek lenni - beszélgetés Dúl Antallal (2007)

Hamvas Béla: A száz könyv
Hamvas Béla: Eksztázis
Hamvas Béla: Interview
Hamvas Béla: Kiengesztelődés
Hamvas Béla: Metapoiézisz
Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása

Hamvas Béla: A nagy ember, avagy a hírnév elveszti a hőst (kiadatlan szatírikus írás )
Hamvas Béla levelei Demény Jánoshoz és Gulyás Pálhoz, 1940-43 (kiadatlan)
Hamvas Béla naplójából, 1958 (kiadatlan)