A lélek csodálatos változásai

Hamvas Béla: Karnevál (részlet)

Amit most elbeszélek, az a lélek csodálatos változásai. Amit senki sem ismer, csak az egészre való emlékezés mámorából. Az értelem felé meglazítva, hogy átlátszó legyen. Valóságtranszparens. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a szent könyvek. Ha a talogot ismerné, tudná. Később majd megtanulja. Ha Istent eléggé szereti. Meg fogja látni, mit jelent vele közvetlenül beszélni. Így persze. Nem. Erőtlen. És ha az ő szava megérintené. Ellobbanna egy szempillantás alatt, mint az izzó kemencébe ejtett pehely. Nem mindenkinek való. Csak a zene nyújt róla halvány képzetet, ahogy a szólamok egymást szüntelenül ellenpontozzák. A terek és idők egysége az elmúlhatatlan pillanatban. Ez idő szerint ez a legnagyobb tudás. Nem féltem önt. Eleinte zavarban lesz, és egy hangot sem fog érteni. Nem fogja tudni, hová kell nézni, mit kell érteni. Nem fogja tudni, hogy az egészet hátulról nézi, és előre nyitva van. Igen, de merre? Mi az, hogy előre? A negyedik-ötödik ütemben majd rájön. Nehéz? Ellenkezőleg, csak azért nehéz, mert könnyű. Mert józan. Ez az ember természetes látása, ez az átlátszó valóság. Érti? Ne gondolkozzék. Eressze el magát. Ne tegyen mást, mint amikor színházban van és néz. Látni. A dolog magától értelmeződik. Ne féljen, hogy valamit kihagy. Majd visszatér, és akkor megérti. Ne akarja azonnal az egészet és egyszerre. Ha a fonalat elveszti, gondoljon arra, hogy ez a lélek csodálatos változásai –